Mai könyvajánlónkban a rendszerváltozás előtti időkbe, különösen annak ikonikus alakja: Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár gondolataiba, világlátásába nyerünk bepillantást.
Zolcer János, aki 1986-os emigrációja előtt az Új szó munkatársa volt, későbbi televiziós munkái kapcsán közeli, baráti kapcsolatba került a peresztrojka atyjával. A vele való beszélgetésekből, a Gorbacsovhoz fűződő élményeiből szerkesztette össze nemrégiben megjelent kötetét.
Portálunkon most a szerző hozzájárulásával a Gorbacsov titkai cimű könyv „Gorbacsov látogatása a brnói fegyvergyárban” c. fejezetét tesszük közzé, melynek lezárása szorosan kapcsolódik szűkebb pátriánk egyik legismertebb történetéhez: Nagyszelmenc és Kisszelmenc kálváriájához.
Íme a részlet:
GORBACSOV LÁTOGATÁSA A BRNÓI FEGYVERGYÁRBAN
ÖSSZEFOGLALÓ:
Egy évvel a levert 1968-as forradalom (prágai tavasz) után, egy szovjet párt- és Komszomol-küldöttség tagjaként, Gorbacsov Csehszlovákiába utazott. A küldöttség végigjárta az országot: találkozni, barátkozni akarnak politikusokkal, munkásokkal, az utca emberével, de mindenütt ellenszenvvel fogadták őket. A brnói fegyvergyárban a munkások hátat fordítottak nekik. Gorbacsov: „Ott a gyárban szerettem volna egy kisegér lenni, aki szégyenében elbújhat az első lyukban! Itt értettem meg először, hogy mi, szovjetek valamit nagyon nem jól csinálunk!”
HÁTTÉR:
1968. augusztus 21-én a Szovjetunió vezetésével a szövetséges szocialista országok hadseregei lerohanták Csehszlovákiát, és véget vetettek a prágai tavasznak: az „emberarcú szocializmus” megteremtésére, a párt és az állam demokratizálására irányuló törekvéseknek. A forradalom eltiprása után Moszkva a keményvonalas szlovák Gustáv Husákot tette Csehszlovákia élére. De a csehek és a szlovákok ellenszenve a Szovjetunió iránt érezhető volt még Moszkvában is.
ESEMÉNY:
A moszkvai pártvezetés 1969-ben – a helyzet konszolidálása érdekében – egy ifjúsági munkacsoportot (Komszomol-küldöttséget) küldött Csehszlovákiába. Úgy gondolták, talán a fiatalok könnyebben barátkoznak, és a Szovjetunió újra megtalálja a közös hangnemet Csehszlovákiával. A küldöttség egyik tagja az akkor harmincnyolc éves Mihail Gorbacsov volt.
HELYSZÍN, IDŐPONT:
Csehszlovákia, Brno, Česká zbrojovka fegyvergyár
1969 novembere
SZEREPLŐK:
Mihail Szergejevics Gorbacsov: 1931. 03. 02. –
az SZKP Sztavropoli Regionális Bizottságának másodtitkára
„Itt értettem meg először, hogy mi, szovjetek
valamit nagyon nem jól csinálunk!”
TÖRTÉNET:
– Mi bajuk van ezeknek? – kérdezte a szovjet küldöttség egyik tagja, miután a csehszlovák politikai vezetők sorra lemondták a találkozókat a szovjet Komszomol-küldöttséggel. Erre a kérdésre a látogatás első napjaiban még Gorbacsov sem tudta a választ, aki – mint a Sztavropoli határterület másodtitkára – tagja volt a Csehszlovákiába látogató küldöttségnek.
Egy év telt el a prágai tavasz véres leverése óta, de a két ország között még mindig fagyos volt a hangulat. Sőt, Brnóban és Pozsonyban rendszeresek voltak a tüntetések a megszálló szovjetek ellen. Csehszlovákia új vezetőit, élükön a szlovák Gustáv Husákkal, a Kreml ültette az ország élére 1969 áprilisában. Husák „megválasztása” után Moszkva megkönnyebbült.
Aznap Gorbacsov épp a Kremlben volt, amikor tárgyalópartnerénél megcsörrent a telefon. Rövidesen ő is értesült a fontos hírről:
– Nagy dolog történt, Mihail Szergejevics. Prágában megválasztották barátunkat, Gustáv Husák elvtársat. Végre ott is rendeződik a helyzet!
Csehszlovákia, Prága akkor a nemzetközi politika figyelmének fókuszában volt. 1968 elejétől szeptemberig maguk a csehszlovák reformkommunisták – a szlovák Alexander Dubček vezetésével – próbáltak meg egy új utat járni: békés módszerekkel kivívni az emberarcú szocializmust. Hittek abban, hogy van (lesz!) emberarcú szocializmus, hogy van (lesz!) élet a Szovjetunió nélkül is.
Tévedtek! Moszkva ezt az önállósodást nem nézte jó szemmel. Az akkori szovjet vezető, Leonyid Brezsnyev 1968. augusztus 20-án 23:00 órakor elindította a Duna-hadműveletet: az ötszázezer szovjet, keletnémet, lengyel, magyar, bolgár katona, ezer repülőgép, hétezer tank bevonult Csehszlovákiába, és megszállták az országot. (Magyarország 12 500 katonát, 155 harckocsit, 200 löveget, 2000 egyéb járművet adott az akcióhoz. A magyar alakulatok az általuk megszállt területen tíz helyőrséget hoztak létre.)
A bevonulást több magas szintű, de sikertelen tárgyalás előzte meg. Májusban tizenöt KGB-ügynök érkezett Prágába, akiknek az volt a feladatuk, hogy befolyásolják a belpolitikai események alakulását. Miután ez kudarcot vallott, Brezsnyev a Kremlben kijelentette: az egységet akár katonai erő bevetésével is biztosítani kell! Lényegében ez volt a Brezsnyev-doktrína egyik fontos eleme: a markunkból senki nem szabadulhat. A bevonulás megtörtént, az eseményeknek 137 csehszlovák halálos áldozata volt. A Kreml ennek a többszörösével számolt, így számukra az akció eredményes és sikeres volt.
Emlékszem, tizenkét éves voltam, amikor szülőfalumban, a felvidéki Ipolybalogon egy éjszaka arra ébredtünk, hogy magyar tankok vonulnak végig az utcán. A lánctalpak nyomai még sokáig látszódtak az aszfalton. Nagy csalódás volt ez akkor a felvidékieknek: Magyarország elárulta, lerohanta őket!
Másnap a Szabad Európa Rádióból tudtuk meg, hogy mi történt. A müncheni rádió azt szajkózta: emberek, tartsatok ki, jönnek az amerikaiak, és ejtőernyőkkel dobják majd le a szövetséges katonákat! Napokon keresztül kémleltük az eget, már fájt a nyakunk az égbe nézéstől… Mi, gyerekek akkor még nem tudtuk: ahogyan 1956-ban Magyarországra sem érkezett katonai segítség, úgy 1968-ban Csehszlovákiába sem fog.
– Brezsnyev tisztában volt vele, hogy a Nyugat nem fog beavatkozni. A hidegháborús helyzet a Nyugatnak is kedvezőbb volt, mint egy forró háború. A hidegháborúból az Egyesült Államok sokat profitálhatott, miközben a Szovjetuniót gazdaságilag kiéheztette. Brezsnyev számítása bevált, a Nyugat szépen beletörődött az új helyzetbe – mesélte nekem később Gorbacsov Prágában, egy vacsorán.
Azt is megtudtam, hogy akkoriban a szovjet hírszerzés, a KGB sokkal hatékonyabban dolgozott, mint az amerikai CIA. Moszkva ügynökei azt jelentették, Washington elképzelhetetlennek tartja, hogy Brezsnyev katonailag beavatkozzon a csehszlovák eseményekbe. Úgy gondolták, Európa kellős közepén a Nyugattal szomszédos országot Brezsnyev nem támadja meg. Hiszen egy ilyen katonai beavatkozás felérne akár egy nyugat-európai támadással! De az „okos” Nyugat tévedett – Brezsnyev 19-re lapot húzott, és nyert.
A Nyugatnak a tények láttán nem maradt más választása (nem is volt semmilyen válaszra felkészülve!), mint „lenyelni” a beavatkozás tényét, de a cseheknek és a szlovákoknak meg az ott élő közel egymillió magyarnak ez kicsit tovább tartott. A Moszkvához végtelenül hű új vezető, Husák sem volt képes gyors és gyökeres változtatásokra, a gyűlölködés megszüntetésére. Igaz, néhány évvel később a társadalom Moszkvához hű kommunistái behódoltak, és készségesen szolgálták a Kreml célkitűzéseit. Ugyanakkor a tömegek, elsősorban a csehek szovjet-orosz-ellenes attitűdje sosem szűnt meg.
Moszkva számára viszont fontos volt az egység, a megbonthatatlan testvériség és barátság látszata. Ezért mindent megtettek, hogy a keleti blokk országai között fenntartsák ennek az idilli helyzetnek a látszatát. Ez csak fegyverekkel és a Moszkva által kijelölt „hűbéri” uralkodó osztállyal, a szerteágazó besúgórendszerrel, a megfélemlítés sokféle eszközével, a terror kifinomult módszereivel volt lehetséges: Bulgáriában, Romániában, Magyarországon, Csehszlovákiában, az NDK-ban és Lengyelországban – hogy csak a Szovjetuniót övező néhány fontosabb csatlós államot említsem.
Csehszlovákia – a szláv testvériség ékes bizonyítékaként! – igyekezett az egyik leghűségesebb szovjetbarát politikát folytatni. Gustáv Husák és rendszere, miután látta a nép részéről tanúsított ellenszenvet a Szovjetunió iránt, kiépítette a tökéletes besúgó- és retorziós államot. Lényegében feltérképezték az ország felnőtt lakosságát, beleértve az 1968-ban már tizennyolc éves fiatalokat is, és kategorizálták az embereket: ki mit csinált, hogyan viselkedett, melyik oldalon állt a forradalom idején. Ennek következtében százezrek vesztették el munkájukat; az írószövetség tagjainak kétharmadát kizárták a szervezetből; kilencszáz egyetemi tanárt elbocsátottak állásából; bezártak huszonegy egyetemi kutatóintézetet. A Csehszlovák Kommunista Párton belül is tisztogattak: sokakat kizártak, és mintegy százötvenezer fő önként kilépett. A forradalom leverése után közel százezer ember disszidált Nyugatra.
A forradalom hősét, Alexander Dubčeket letartóztatták és Moszkvába szállították. A repülőgépen a kezéről ugyan levették a bilincset, de lábát odaláncolták az ülés talpazatához. Eltüntették ugyan a politikai életből, de az emberek emlékezetéből nem tudták kitörölni.
Később a prágai vezetés Törökországba küldte nagykövetnek, majd Pozsonyban egy erdészeti vállalatnál dolgozott. Az 1989-es bársonyos forradalom után a csehszlovák parlament elnöke lett. A sors kegyetlen fintora, hogy hetvenévesen autóbalesetet szenvedett, és néhány héttel később, 1992 novemberében meghalt.
– Dubček egy nagyon eredeti reformer volt: hitt a rendszerben, felismerte a hibáit, és hitt abban is, hogy a rendszer reformálható. Ebben hasonlítottunk. Sajnos amit ő akart, azt én húsz évvel később is csak elkezdeni tudtam, de befejezni már nem – mondta Gorbacsov Prágában.
Emlékszem, a nyolcszáz lakosú szülőfalumban, Ipolybalogon a helyi pártszervezet két értelmiségi (tanító!) tagja listázta az embereket. Nem is csináltak belőle különösebb titkot. Aki például a forradalom napjaiban hallgatta a Szabad Európa Rádiót, vagy nagyon várta az amerikai csapatokat, vagy nyíltan szidta a megszálló csapatokat, esetleg továbbmerészkedett és leköpte a helyi párttitkárt – az a megbélyegzettek, a „leprások” kategóriájába került! Aki csendben maradt és kivárt, akiről nem derült ki semmilyen „illegális cselekmény”, az lett a megbízható, jó kommunista. Kapott munkát, tanulási lehetőséget, a többiek meg gürizhettek tovább.
Moszkvából tehát a barátkozás, a megbékélés első lépéseként egy „laza” ifjúsági küldöttséget küldtek Csehszlovákiába, mely 1969 novemberében meg is érkezett Prágába. Azonban a csehszlovák pártvezetésből senki sem fogadta őket. Még a párthű Husák is azt gondolta, ebben a helyzetben jobb nem szítani a parazsat, nehogy újra lángra kapjon. Csupán az oktatási miniszter találkozott velük egy rövid megbeszélésre. A küldöttség tagjaiban egyre nőtt az értetlenség, a feszültség, és ennek hangot is adtak.
Bárhova mentek, szovjet katonák kísérték, óvták-védték őket. Mindenütt fagyos, de puskaporos volt a hangulat. Gorbacsov meg is jegyezte egyik társának:
– Nagyon furcsa itt a fogadtatás. Vajon miért nem akarnak velünk találkozni, hiszen mi csak beszélgetni, barátkozni akarunk.
Kérdésére a kollégái sem tudták a választ. Ők ugyanis abból indultak ki, hogy egy évvel korábban a Szovjetunió baráti segítséget nyújtott Csehszlovákiának a „gaz, imperialista ellenforradalmárok” elleni harcban.
– Mi akkor segítettünk nekik, most meg szóba sem akarnak velünk állni! Hát így hálálják meg ezt nekünk? – tette fel a kérdést a küldöttség egyik tagja, a Kreml delegáltja.
A szovjet küldöttség látogatásának egyik fontos helyszíne a délcsehországi Brno városában lévő Česká zbrojovka fegyvergyár volt. A prágai szovjet nagykövetség, amely a találkozókat szervezte, azt gondolta, a fegyvergyárban megbízható, szovjetbarát elvtársak dolgoznak – így ott nem érheti őket semmilyen meglepetés. A gyárban garantált a meleg fogadtatás, beszélgetés, barátkozás.
A gyárat 1918-ban alapították, elsősorban fegyvereket, de később autókat, traktorokat is gyártottak. Itt készültek a környező országokban használatos, népszerű légpuskák is. A gyárnak komoly munkásmozgalmi hagyományai voltak, és erős volt a helyi kommunista pártszervezet is.
A szovjet delegáció délelőtt tíz óra körül megérkezett a fegyvergyár egyik hatalmas munkacsarnokának bejáratához. A csarnok közepén, a munkagépek közötti hosszú, nyílegyenes folyosó mentén két hosszú sorban, egymással szemben sorakoztak fel a fekete munkaruhát viselő dolgozók. A szovjet küldöttség tagjai elindultak, hogy szép komótosan végigsétáljanak a munkások sorfalai között. Gorbacsov elöl, öltönyben, nyakkendőben, emelt fővel haladt, és közben jobbra, balra nézett, mosolygott, próbálta elkapni a munkások tekintetét. Ám azok mind a földre szegezték tekintetüket, arcuk szenvtelen volt – mosolynak semmi nyoma. Gorbacsovnak az volt a terve, hogy ha elkap egy barátságos pillantást, odamegy a munkáshoz, és elbeszélget vele. Ebben otthon nagy tapasztalatra tett szert. Rengeteget járt az emberek közé, és könnyen szót tudott érteni mindenkivel.
A komor hangulat, a mogorva arcok, a lesütött szemek nem voltak biztatók egy barátkozó beszélgetéshez. De Gorbacsov remélte, majd csak akad néhány derűs arcú munkás is, akinek a szemébe nézhet és akivel kezet foghat. Már majdnem a sor felénél jártak. A hatalmas csarnokban azonban néma csend honolt.
– Drámai volt a csend – emlékezik vissza az eseményre Gorbacsov. – És váratlanul történt valami, amire végképp nem számítottunk: amerre mentünk, a munkások hirtelen hátat fordítottak nekünk! Már nem is a leszegett, mogorva tekintetüket, hanem a hátukat, a feneküket mutatták felénk.
A küldöttség tagjai riadtan egymásra néztek: nem értették, mi is történik körülöttük. Csak azt érzékelték, hogy valami nincs rendjén, és a helyzet egyre romlik. Mentek tovább, de most már a folyamatosan hátat fordító munkások sorfalai között. Néhány lépés után a küldöttség megtorpant, és tagjai tanácstalanul néztek egymásra:
– Hogyan tovább? – tette fel egyikük a kérdést.
– Forduljunk vissza! – válaszolta valaki.
A szovjet elvtársak gyors léptekkel, zavarodottan távoztak. De a munkások a visszaúton is hátat fordítottak nekik, így tiltakozva a szovjet megszállás ellen. A szovjet küldöttség szinte menekült, pedig sem szóval, sem tettlegesen nem bántotta őket senki. Távozásuk után a munkások visszatértek a gépeikhez, és folytatták a termelést. A csarnok újra hangos lett, mindenki tette a dolgát. A küldöttség vezetője, kiérve a csarnokból, hadarva odaszólt a velük lévő szovjet nagykövetnek:
– El innen! Nagyon gyorsan!
A szovjet küldöttség, mint egy menekülő sereg, elhajtott a fegyvergyárból. Menet közben mindenki szótlanul ült a kocsiban, senki sem merte értékelni, kommentálni az eseményeket. Sok mindenre fel voltak készülve, de erre nem.
Gorbacsov évekkel később így mesélte el nekem az eseményeket:
– Amikor a munkások elkezdtek hátat fordítani nekünk, és mi tehetetlenségünkben menekülésre fogtuk a dolgot, legszívesebben egy kisegér lettem volna. Egy pici egér, aki minél gyorsabban szeretett volna bebújni a gépek alá, eliszkolni egy sötét lyukba. Nagyon kínos volt számunkra a helyzet. Én ilyet se előtte, se utána nem éltem meg.
Gorbacsov elhallgat, keresi a szavakat a folytatáshoz:
– Itt értettem meg először, hogy mi, szovjetek valamit nagyon nem jól csinálunk. Ha külföldön ennyire nem szeretnek minket, akkor itt valami nagy baj van. Ez az élmény meghatározó volt számomra, végigkísérte az egész életemet. Sokszor elgondolkozom ezen a hátatfordításon: vajon mekkora lehetett ezekben az emberekben az utálat, a gyűlölet a Szovjetunió iránt, ha ezt meg merték tenni? És vajon mekkora a Szovjetunió, a mi bűnünk, ha ők ilyen magatartásra kényszerültek?
Gorbacsov jól emlékezett a Kremlnek a prágai események utáni reakciójára. Alig telt el néhány nap, megérkezett Sztavropolba is a Vörös Könyv. Ez egy vastag iromány volt, amelyet akkor kaptak Moszkvából a területi pártbizottságok – és tőlük az egyes pártszervezetek –, ha valami fontos esemény történt akár a Szovjetunióban, akár a világban. Ebben részletesen leírták az eseményeket, és azt is, hogyan kell értelmezni, magyarázni azokat. Mindenkinek szigorúan ehhez kellett tartania magát. Ettől eltérő vélemény nem lehetett.
De ezt a Vörös Könyvet a Kreml nemcsak a Szovjetunióban terjesztette több ezer példányban, hanem megkapták a keleti blokk kommunista pártjai is. Azok is sokszorosították, majd megküldték az egyes alapszervezeteknek. A sajtót pedig, hogy még nyomatékosabb legyen a dolog, szóban is tájékoztatták. Így történt meg, hogy amit reggel „kitaláltak” Moszkvában, az már aznap délután, de legkésőbb másnap írásban és szóban is eljutott a térség pártszervezeteihez, a párttagokhoz, az egyszerű emberekhez.
Pozsonyban ilyenkor behívták a főszerkesztőket a pártközpontba. Ott tájékoztatták és utasították őket: hogyan kell a dolgokat értelmezni és „tálalni” az újságokban. A főszerkesztő visszament a szerkesztőségbe és elmondta a hallottakat a munkatársaknak, akik azon nyomban cikkekbe öntötték a Kremlből érkezett igét.
– Amikor engem 1985-ben megválasztottak – meséli nekem később Gorbacsov –, megszüntettem ezt az utasítgató módszert. A sajtó szabadon megjelenhetett, mindenki azt írt, mondott, amit akart. Többé sem a párt, sem az állam nem diktálhatott a sajtónak. A sok reformból ezt hamar sikerült elérnünk, támadtak is érte nagyon durván a Kremlben meg a nómenklatúrában is. De én ezt a glasznoszty egyik legfontosabb vívmányának tartottam.
Amikor 1968 őszén Sztavropolban Gorbacsov megkapta a Vörös Könyvet, összehívta közvetlen kollégáit, elmondta, hogy jött az „ukáz”, tessék tanulmányozni, sokszorosítani és minden pártszervezetnek eljuttatni. Aztán mindenki kiment, de az egyik, nagyon bizalmas kollégája az irodában maradt. Gorbacsov felemelte a papírhalmazt, lecsapta az asztalra és ezt mondta a csehszlovák beavatkozás kapcsán:
– Nem tudom, hogy mire volt ez jó?… Ebből megint csak baj lesz!
De Moszkvában akkor senkit sem érdekelt Gorbacsov véleménye.
A szovjet Komszomol-küldöttség 1969-es látogatásáról szóló jelentés megállapította, hogy Csehszlovákiában a politikusok, az emberek nem értették meg, mi történt egy évvel korábban, így nem is tudják értékelni az 1968-as szovjet segítséget!
Talán Gorbacsov volt az egyetlen, aki tudta, hogy ennél sokkal többről van szó: a szovjet hatalom teljes elutasításáról! De akkor még nem jött el az idő, hogy ennek a véleményének hangot adjon.
Húsz év múlva adódott meg számára a lehetőség, hogy megoldja a problémát és „válaszoljon” a neki hátat fordító munkásoknak, hogy ténylegesen elkezdődhessen az igazi barátkozás. Gorbacsov húsz év múlva kivonta a szovjet csapatokat Csehszlovákiából, és kimondta a bűvös mondatot: „Többé nem a Kreml irányít, Prága maga dönthet az ország sorsáról!”
UTÓIRAT:
Gorbacsovval sokat beszélgettünk a csehszlovákiai politikai helyzetről. Egyszer megkérdeztem tőle, mit tud a Szovjetunió nyugati csücskében lévő kárpátaljai területekről (Ukrajna), azok helyzetéről.
Kárpátalja az egykori Szovjetunió nyugati részén található. Területét nyugatról a lengyel, a csehszlovák, a magyar és a román határ szegélyezi. Az ezer éven keresztül Magyarországhoz, majd 1919-től Csehszlovákiához és 1945-től a Szovjetunióhoz tartozó területen főleg magyarok, ruszinok, ukránok, oroszok, szlovákok és románok éltek.
A terület lakossága 30 százalékban magyar volt. Gorbacsov számára azért is lehetett érdekes ez a terület, mert Kárpátalján ugyanúgy sok nemzetiség élt egymással békességben, mint az ő szűkebb hazájában, Észak-Kaukázusban.
Gorbacsov csak annyit tudott, hogy Kárpátalján sok nemzetiség, köztük magyarok is élnek. További részleteket nem ismert. Megkérdeztem, ismeri-e a második világháború után kettévágott kárpátaljai falu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. Erről még soha nem hallott. Erre elővettem egy darab papírt, ceruzát: lerajzoltam és elmeséltem neki a falu különös történetét.
Volt (van!) egy mindössze nyolcszáz lakosú kis falucska az akkori szovjet–csehszlovák határon. Az ősi magyar falu 1920-ig Ung vármegye részeként az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, utána Csehszlovákiához csatolták (1938–1944 között visszakerült Magyarországhoz). 1945-ben egy új nyomvonalú csehszlovák–szovjet határt húztak meg a térképen – tették mindezt valahol messze, ahol a nyomvonal kialakításánál nem vették figyelembe, hogy így a határ kettévág egy színtiszta magyarok lakta falut. Képzeljünk el egy hoszszú falusi főutcát! Az utca egyharmadánál áll három ház. A középsőt lebontják, és a helyére egy éjszaka alatt „felhúzzák” az új országhatárt. Így a magyar falucska egyik felében lakók szovjet, a másik felében lakók csehszlovák állampolgárok lettek. Ez történt – egyetlen éjszaka alatt! – Szelmencen. Előbb egy öt méter szélességű szántást csináltak, azt simára boronálták. Ha például egy nyúl átfutott rajta, már annak a „lábnyomai” is láthatók voltak. Aztán felhúztak – alig ötven méterre az utcától – egy hatalmas őrtornyot, amiben állandóan szovjet katonák teljesítettek szolgálatot. Majd elkészült egy magas fakerítés, amelyen még átlátni sem lehetett. Végül a hatvanas években megépült a dupla drótkerítéses végleges határ.
A falu népe sok megpróbáltatást megélt az évtizedek során. A szovjet–ukrán oldalon élő idősebbek kicsit viccesen, de tényként mondták: „Életemben nem mentem ki a faluból, mégis öt országban voltam: Osztrák–Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió, Ukrajna!”
Gorbacsov csodálkozva és érdeklődve hallgatja a történetet:
– Pontosan hol is van ez a falu? – kérdezi. Erre előveszek egy térképet, és megmutatom neki a falu pontos elhelyezkedését. Aztán mesélem tovább a nagyon különleges falutörténetet. Jól ismerem: sokszor jártam a falucska mindkét részében. Nos, a falu egyik fele, Nagyszelmenc (500 lakos) Csehszlovákiához, a másik fele, Kisszelmenc (300 lakos) a Szovjetunióhoz tartozott. (Ma Szlovákiához és Ukrajnához.)
A hatszáz éves múltat 1945-ben egy éjszaka alatt kettévágták. Testvéreket, szülőket és gyermekeket, rokonokat választottak szét egymástól, és lehetetlenné tették számukra az érintkezést, a találkozást, a kommunikációt. A házak zöme Csehszlovákiában maradt, így az ősi temető is, míg a mezőgazdasági földek nagy része a Szovjetunióhoz került. A határ szovjet oldalán az első (utolsó?!) kis, hosszúkás parasztház Mariska nénié volt. Itt ért véget (itt kezdődött?!) a nagy Szovjetunió. A falu szovjet része lassan teljesen elhalt, aki csak tehette, elköltözött. A csehszlovák rész kicsit jobban élt, de a határövezeti státusz elég nyomorúságos életre kényszerítette a lakókat.
A kis faluban mindenki csak magyarul beszélt, a lakosoknak egyik országhoz sem volt érzelmileg semmi közük! A legközelebbi hivatalos határátkelőhely ötven kilométer távolságra volt. Az emberek még ezen átkelve is csak nagyon körülményesen látogathatták volna egymást. A csehszlovák oldalról elméletben kétévente egyszer lehetett utazni, a szovjet oldalról az utazás szinte lehetetlen volt.
De a szükség nagyon leleményessé tette az embereket. A határkerítés mindkét oldalán mezőgazdasági földek voltak. Az asszonyok ha kimentek kapálni, akkor munka közben ismert magyar népdalok dallamaira új, aktuális tartalmú szövegeket költöttek. Például ha valahol gyermek született, ha valaki férjhez ment vagy elhalálozott, akkor azt dalba foglalva énekelték el. A kerítés túloldalán dolgozó asszonyok vették az üzenetet és dalban válaszoltak. Ugyanis ha az asszonyok a földeken dolgoztak, a drótkerítések között szovjet katonák járőröztek, és megtiltották még azt is, hogy az emberek közvetlenül beszéljenek egymáshoz. Így a magyar dalokban foglalt titkos üzenetekből a kirgiz vagy a tádzsik nemzetiségű szovjet határőrök semmit sem értettek.
De volt a falu mellett egy kettészelt kis tó is, abban nyaranta kacsák úszkáltak. Az emberek írtak egy kis levélkét, a kacsa szárnya alá tették, majd „áthessegették” a kacsát a másik oldalra. Ott már kukoricával várták, csalogatták a hírvivőt az emberek. Miután elolvasták az üzenetet, írásban válaszoltak, és a kacsa úszhatott is viszsza. Estére, amikor a kacsa hazatért, ott volt a szárnya alatt a másik országból küldött üzenet.
A két falu között elméletben ugyan működött hivatalos kommunikációs összeköttetés, de a gyakorlatban ez szinte használhatatlan volt. Graham Bell ugyan már száz éve feltalálta a telefont, de ez a két testvéri ország között nemigen üzemelt.
Néha-néha, nagyon sürgős esetekben, ha valaki rászánta magát a telefonos kommunikációra, akkor az a következő módon történt. Nézzünk egy példát: a csehszlovák oldalon lévő Maris néninek meghalt a hetvennyolc éves férje, Gyuri bácsi, akinek a testvére, a hetvennégy éves Imre a szovjet oldalon élt. Tél volt, ilyenkor nem dolgoztak a földeken, a kommunikációt másképpen kellett megoldani. A kacsás módszer se működött, a kis tó vize befagyott.
Maris néni elment hát a községházára, és elmondta a polgármesternek, hogy szeretné felhívni a másik oldalon – körülbelül ötszáz méterre – lévő községházát. Ott majd szólnak Imrének, hogy a megbeszélt időben menjen a telefonhoz. A polgármester felvette a kérést. Felemelte a kurblis telefont, megcsörgette a nyolc kilométerre lévő nagykaposi (Velke Kapusany) postahivatalt. Ott felvették a kérést. Innen telefonáltak a nyolcvan kilométerre lévő Kassa postájára. Ott is jegyezték a kérést. Onnan elment a hívás a közel kilencszáz kilométerre lévő csehszlovák főváros, Prága illetékes postahivatalához. Prágában az alkalmazott felírta az igényt, betette az elvégzendő feladatok közé. Amikor az sorra került, hívta a közel háromezer kilométerre lévő Moszkvát. Ott is közölte az igényt. Moszkvából továbbították a kérést az ezerötszáz kilométerre lévő ukrán fővárosba, Kijevbe. Kijevből ment tovább a nyolcszáz kilométerre lévő, Szovjetunió-beli, de már közvetlenül a csehszlovák határon fekvő Ungvárra. Ungvárról tovább a hatvan kilométerre lévő Kisszelmencbe.
Mindez beletelt körülbelül két-három napba.
De ezzel a postahivatalok még csak jelezték egymásnak, hogy majd egy megadott időpontban lesz egy telefonhívás. Mondjuk, négy nap múlva délután 14:00 órakor. A szovjet oldalon lévő Kisszelmenc polgármestere kiértesítette a hívott felet, Imre bácsit, hogy menjen a községházára 14:00 órakor, mert hívja őt Csehszlovákiából a néhány száz méterre tartózkodó sógornője. Imre bácsi el is ment 14:00 órakor a községházára, de a telefon csak nem csörrent meg. Azt ugyanis nem közölték velük, hogy melyik időzóna szerint lesz 14:00 órakor a hívás. Hiszen amíg a Csehszlovákiához tartozó falucskában 14:00 óra volt, addig a határ másik oldalán, a Szovjetunióban már két órával több, azaz 16:00 óra volt a hivatalos idő.
Végül is sok késéssel, de csak megjött a hívás: csörgött a telefon, és az egymástól néhány száz méter távolságra tartózkodó rokonok most egy körülbelül ötezer kilométer hosszúságú telefonvonalon végre beszéltek. Azaz csak beszéltek volna, mert az első elcsukló hangon kiejtett, sírásba torkolló szavak után hirtelen elkezdett recsegni-ropogni a vonal. A felek hallóztak még egy darabot, aztán a folyamatos búgó hangból kiderült: a vonal megszakadt. Maris néni még azt sem tudta elmondani Imrének, hogy a testvére meghalt. Azt meg már végképpen nem, hogy mindez négy napja történt, és tegnap már el is temették az idős embert.
Korábban próbálkoztak távirat küldésével, de az még bizonytalanabb volt: vagy csak késve, vagy sosem érkezett meg a másik oldalra. Van, aki haláleset kapcsán napközben megkongatta a harangot, de azt azonnal elcsípték és megdorgálták a határőrök. Maris néni az egyik oldalon, Imre bácsi a másik oldalon szomorúan, lehajtott fejjel ballagtak a községházáról hazafelé. Mielőtt Maris néni elment volna, a polgármester megkérdezte:
– Maris néném, akarja, hogy megismételtessük a hívást?
– Minek, fiam? Amikor utoljára hívtam, vagy négy évvel ezelőtt, akkor is megszakadt a vonal. Akkor sem tudtam neki elmondani, hogy meghalt a nővére. Majd tavasszal, ha kapálunk a földeken, elénekeljük neki.
Gorbacsov szó nélkül hallgatja a „mesémet” az általa irányított világ kicsi falujának mindennapi életéről. Azt tudni kell, hogy Gorbacsov ritkán tudott hosszan hallgatni, figyelni a másik mesélőre. Általában közbeszólt, átvette a szót, és elmondta a témával kapcsolatban a saját élményeit, véleményét. De most, láss csodát, én is tudtam neki újat, érdekeset mondani. A végén nyomatékosan, tagoltan fejeztem be:
– Nos, így éltek a Szovjetunió nyugati végein az emberek. Pedig a Szovjetunió és Csehszlovákia két testvéri ország volt. Mi lett volna, ha ellenségekről van szó?… Ezért, kérem, ne csodálkozzon, hogy a brnói fegyvergyárban a munkások a hátukat mutatták a barátkozni akaró szovjet küldöttségnek.
Gorbacsov hosszan elgondolkozott, majd így szólt: – Nem tudtam erről a faluról, és nagyon megdöbbentett, amit mondtál. Sok történetet hallottam már a szovjet életről, de ez tényleg más megvilágításban mutatja be az akkori dolgokat. Ebből kiindulva most még jobban megértem, miért is fordítottak nekünk hátat Brnóban. És örülök, hogy „csak” ennyi történt velünk, és nem több.
