Bodnár Angéla írása
A napokban, amikor az internetet böngésztem, egy olyan dolgon akadt meg a szemem, ami arra buzdított, hogy gyújtsunk egy virtuális gyertyát november 27-én, és emlékezzünk a Szovjetúnióba elhurcolt magyar politikai rabokra és kényszermunkásokra.
Ez a cikk olyan emlékeket idézett fel bennem, amit szeretnék elmeséni Nektek is.
2017-ben részt vettem egy kiránduláson Ukrajnában és az egyik állomás nem volt más, mint a Szolyva. Idegenvezetőnk a környékünkön is jól ismert Popovics Béla művelődés-történész volt, aki évtizedek óta Kárpátalja magyar helytörténeti vonatkozásait kutatja. Ahogy megállt az autóbusz és kiszálltunk, mondanivalóját egy olyan mondattal kezdte ami azóta is a fülemben cseng:
„Népünk temetője Szolyva“ – a „ málenkij robot“, magyarul „ kicsi munka“ áldozatainak emlékhelye.
Erről a történelmi eseményről egészen az 1989-es bársonyos forradalomig mégcsak beszélni sem volt szabad. Mit is takar ez a „málenkij robot“?
1944. november 22-én a Vörös Hadsereg kiadott egy deportálásról-begyűjtésről szóló okiratot, egy ún. 006. számú parancsot. Ennek a parancsnak az értelmében elkezdték a német, zsidó és magyar lakosság deportálását. A 17-45 éves korú férfiakat és a 18-30 éves korú nőket kellett begyűjteni. Mivel nem volt annyi ember, ezért a szovjet őrök, hogy fel tudják tölteni a létszámot, még civileket , járókelőket is elkezdtek begyüjteni. A besúgók dolgoztak, irígy szomszéd a szomszédot jelentette be.
Ez a begyűjtés olyan jól sikerült, hogy 1944 novembere és 1945 áprilisa között 1862 településről 130 986 személyt hurcoltak el. Ebböl kb. 66 277 fő sohasem tért haza.
Ung-vidéket és a Bodrogközt sem kerülte el a tisztogatás, és mintegy 35-40 ezer embert hurcoltak el gyüjtőtáborokba, Gulágokba és abból 15-17 ezer ember sohasem tért haza. Pontos adatokat még ennyi év elteltével sem tudni, mivel sok dokumentum még a mai napig is titkosítva van és a Szovjetúnió utódállamai elzárkóznak a megnyitásuktól.
Egy ilyen gyüjtötábor – Gulág volt Szolyva város határában is, aminek a helyén ma csak egy kereszt áll. A közeli tömegsírok felett épült meg a mai emlékpark, aminek az alapkőletétele 1991-ben volt, de csak 2004-ben sikerült az építkezést befejezni.
A mai emlékparkban félkör alakban 12 nagy, 8 közepes és 2 kisebb fekete márvány táblán a „málenkij robot“ 12 000 áldozatának neve olvasható települések szerint. A 2004-es átadás óta folyamatosan egyre több a márványtábla és egyre bővül az áldozatok névsora is.
Nem tudom szavakba önteni az érzést, amit akkor éreztem, amikor olvasni kezdtem a neveket.
Konkrét személyt kerestem. A nagymamám testvérét kerestem….. 19 éves volt mikor elhurcolták, és soha többé nem tért haza, mint sok más életerős férfi és nő sem.
Eszembe jutott apósom és testvérei is, akiket kisgyerek korában hagyott ott az édesapjuk. „Hisz enni kell a gyerekeknek, kell az a kis munka“ (mivel azzal hitegették az elhurcoltakat, hogy munkát adnak nekik) és a menet után futott. Sajnos soha többé nem látták, és nyolc gyerek árván maradt. A mai napig nem tudják hol, hogyan halt meg, hová van eltemetve.
Popovics Béla elmesélte, hogy ő is részt vett az áldozatok névsorának az összeállításában és sok olyan emberrel is beszélt, aki maga is átélte a borzalmakat. Megrendülve hallgattuk a borzasztóbbnál borzasztóbb történeteket, a katonák szívtelenségét.
Mint már említettem, életerős falusi paraszt embereket vittek el, akiket erőltetett menetben gyalogoltattak, fűtetlen marhavagonokban szállítottak összezsúfolva. Ha valaki nagyon beteg lett vagy meghalt, letették az első faluban és sorsára hagyták. De a táborokban sem volt jobb a helyzet, télvíz idején hideg barakokban, vékony ruhákban, állatnak sem méltó körülmények között éltek. Az ételükbe apróra aprított üvegcserepet kevertek, hogy ezzel is gyorsítsák halálukat.
Amikor a közeli falukból az asszonyok és az elhurcoltak hozzátartozói megpróbáltak élemiszert vagy akár ruha csomagot vinni nekik, egyszerüen elzavarták őket.
Hogy milyen rossz körülmények között is voltak, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy 1944 decemberében tifusz járvány is kitört a táborban.
1989 volt az az év, ami után nyíltan lehetett beszélni a borzalmakról.
A települések ekkor emlékműveket tudtak állítani az elhurcoltak emlékére. Így legalább a családtagoknak van egy hely, ahol méltósággal meg tudnak emlékezni szeretteikről.
Szolyva is egy ilyen emlékhely.
Emléket állít az ártatlanul elhurcolt embereknek,.
Az emlékpark kápolnája mellett állva felfokozódnak az érzelmek, eszünkbe jutnak az elhurcolt, megkínzott emberek, a borzalmak, tudatosul bennünk egy lehetséges háború következményei….
Gyújtsunk gyertyát, emlékezzünk és imádkozzunk minden meggyötört emberért élőkért, holtakért és hozzátarozóikért.
A fotókat a szerző, Bodnár Angéla készítette.
