A vén gesztenyefát akkor ültethették, mikor egy köpcös kis francia már Korzikán merengett világhódító tervein, s talán egy-két gesztenyét ha termett, mikor két angol város között először pöfögött „észveszejtő“ sebességgel az első aprócska gőzlokomotív. Gyerek-gesztenye volt még, midőn Kölcsey megírá a mi rettentő szomorú himnuszunkat, melyet egyesek szerint épp ideje volna valami vidámabbra cserélni. Itt állt, mikor a nagy pocsolyán túl egyes északiak úgy kezdtek vélekedni, hogy a néger rabszolga az addigi közhiedelemmel ellentétben mégiscsak ember, s szembeszálltak azokkal a kemény déli fickókkal, akik viszont úgy vélekedtek, hogy a nigger csak nigger marad. Érdekes módon a vén gesztenyefa eddigi élete nagyjából egybeesik az Amerikai Egyesült Államok történetével, egészen a mai napig, mikor is az egykori koronagyarmat világhatalommá lett és fenntartja magának a jogot, hogy tetszés szerint bombázzon más államokat, ha éppen arra szottyan kedve. Nem biztos egyáltalán, hogy a gesztenyefa ezzel különösebben törődik, hisz esélye van még akkor is a helyén állnia, mikor az USA-ra esetleg már csak a parti fövenyből kiálló Szabadság-szobor karja emlékeztet majd. Megélt már a gesztenyefa mindenfélét, hisz sudár fa volt már, mikor Párizs és Bécs után Magyarországon is lángra lobbant a forradalom lángja, melynek során a később leárulózott Görgey szlovák zászlóaljakat is toborzott, s akkor is tavaszi eső permetezte, nyári nap szikkasztotta tövét, mikor ez a forradalom, ugyanúgy orosz segítséggel, mint a következő évszázadban kétszer is, elbukott, s mikor Aradon a “bresciai hiéna“ a szabadságharc tizenhárom tábornokát végeztette ki, akik között mellesleg vajmi kevés magyar nevezetű akadt. Itt állt, s akkor tavasszal már száz virágot hozott, mikor egy Morse nevű amerikai festő rövid táviratot mutatott be barátainak, és itt állt, s akkor tavasszal már ezer virágot hozott, mikor magyarok milliói pusztultak el egy olyan háborúban, amelyet nagyobb nemzetek a világ újrafelosztásáért, azaz mindannyiunk által lenézett és megvetett, közönséges, mocskos pénzért vívtak. Jó régen itt állt már akkor is, mikor ismertté vált a német szobafestő neve, s kitört a második világháború, úgyis mint az első egyenes következménye, s amelynek baljós árnyékában már József Attila, Móricz és Bartók alkotott. A gesztenyefa a vérzivataros időkön kívül tanúja lehetett annak a rendkívül dinamikus folyamatnak, mely a fonógép feltalálásától az egész világot elárasztó kínai boltok és szekondhendek hálózatáig vezetett. A gesztenyefa előtti előbb mezei, majd köves, utóbb aszfaltos /mellesleg eléggé egyenetlen/ úton kezdetben lovasok és szekerek, majd büdös füstöt okádó, csörömpölő masinák haladtak el. Fölötte sokáig csak madarak repültek, aztán fura, szitakötőre emlékeztető fedeles szerkezetek, s csak jó idő múlva suhant el Lajka kutya, majd nemsokára az első ember is kikukucskált a parányi űrhajó vastagüveges, apró kis ablakán.
Valljuk be őszintén, a gesztenyefát mindez egyáltalán nem érdekelte. Mondhatni, az emberek egyáltalán nem érdekelték, s nem érdeklik a mai napig sem. Az ő dolga más volt: tavasszal hófehér, fürtös virágokat hozni, őszre kemény, meleg barna héjú kis gömböcöket növeszteni, átvészelni viharokat, aszályos nyarakat, dermesztő teleket. Mindez idáig sikerült is neki. Majd kétszáz éve – a szájhagyomány szerint legalább száznyolcvan, de legföljebb százkilencven éve – ott áll Nagyszelmencben, a Gilányi-család régi portáján. Idén nem azért hullatta el a leveleit, mert megérkezett az ősz: a zöld lombok már nyár derekán megsárgultak, a levelek foltosak lettek, majd nemsokára lehullottak. Talán az aszály? Talán vírusfertőzés? A gesztenyefa túlélt mindent, ami majd kétszáz év alatt egyáltalán megtörténhet, s most talán áldozatul esik a tudatlan emberiség környezetpusztító életmódjának?
Ősz derekán a csupasz fán ismét bimbók, majd egy-két virágfürt jelent meg. Csapzott, ványadt kis virágok hintáznak az erős szélben, a komor októberi égbolt alatt, permetező, hideg esőben. Tán csak nem mondani akar valamit az öreg gesztenyefa? Vagy csak a vén növény utolsó, kétségbeesett kiáltása ez, erőtlen virágnyelven?
Vajon kihajt-e tavasszal az öreg gesztenyefa?
Eastman
