– Hogyhogy nincs?
– Hát így.
– Hogy lehet az?
– Hát… nem jók az értékek.
– És akkor?
– Cserélni kell a dolgokat. És visszamenni. Egy hónap múlva.
– Én még ilyet nem is hallottam.
– Hát, én se.
Szerencsétlen Skoda, Favorit, Felicia, esetleg Lada, Wartburg, Moszkvics tulajdonosok, ütött az utolsó órátok. Aki abban a balga hitben ringatta magát, hogy potom pénzért fenntart egy régi kocsit, filléres, bontókból származó alkatrészek cseréjével, annak annyi. Konyec, finito. Ha egy nyomorult ablakkurbli miatt nem megy át drágalátos autócskánk a műszaki vizsgán, akkor nyugodtan lehúzhatjuk a rolót. (Hacsak az ilyen tevékenységhez nem kell majd szintén valamilyen vizsga.)´
Vége a szabadságnak, felebarátaim. Mert ugye, ismerjük a nagy embereket nagy kocsival, akik húszasért tankolnak a benzinkúton, aztán nemsokára oda a nagy kocsi, szép ház, meg az egész kamukéró cég is. Ez minden, csak nem szabadság.
Ismerjük és távolról tiszteljük azokat is, akiknek sohasem volt autójuk és nem is hiányzott nekik. Nem sokan maradtak már, s inkább rezervátumi képződmények ők, akiket óvni-védeni kell, mintsem valóságos, hús-vér eleven lények.
És itt van a nagy többség, akiknek egy kis, ütött-kopott járgány is megteszi. Csak menjen. Csak startoljon minden reggel, télen-nyáron, hóban, fagyban, esőben, latyakban. Mert a régmúlt szocialista ipar eme fennmaradt termékeit még nem arra tervezték, hogy még a lízing lejárta előtt, eltaszítsa a tulajdonosa, hogy újabbat és újabbat részlegeljen. Ezek, kérem, mennek, mint a karikacsapás. Tudnának erről mesélni az első skodások, akik egy plusz beépített ventilátorral járták meg a román, a bolgár, és a horvát tengerpartokat. Meg azok is, akik éppen aktuális barátnőjükről húzták le a harisnyát ezúttal nem a hagyományos célzattal, hanem hogy autóventillátor szíjtárcsáját forgassa a diszkrét ruhadarab. Meg azok, akik a kétütemű Wartburgon, Trabanton képesek voltak menet közben hengerfejet cserélni.
Rohanó korunkban nemcsak a munka szabadít fel (úgy néz ki, sokan akár végleg is megszabadulnának tőle), hanem az autó is. Amivel lehet orvoshoz menni, gyógyszertárba, vásárlást, ügyintézést bonyolítani. Rengeteg dolog van, amit autóval el lehet intézni, de gyalogosan, autóbuszos közlekedést igénybe véve, biztos nem. Egy autóval, aminek ára akár ötszáz euró, amivel lehet járni egy munkahelyre, ahol megkereshető az ötszáz euró.
Kelet-Szlovákia mindig is a használt kocsik temetője volt. Ide vonultak vissza végső nyughelyükre a lestrapált Wartburgok, Ladák, Dáciák, Moszkvicsok, Trabantok és Skodák, a dicső szocialista autóipar egyéb remek termékei. Így volt ez mindig, így lesz ezután is. (És sohasem lesz autópálya.) A szigorított vizsgák miatt autók tömege vándorol a bontóba, és dolgozó emberek tömege veszti el az olcsó közlekedési lehetőséget. Így egy egyszerű autós vizsga családok ezreinek jövőjére gyakorol negatív hatást.
Ja. Hogy „veszélyes”. Szemenszedett hazugság. A balesetek túlnyomó többségét gyorshajtás okozza. Új, jó kocsival lehet repeszteni száznyolcvannal, szinte észre sem venni. Régivel nem. Először is, száznál már ordít a motor, másodszor meg: a régi kocsik régi tulajdonosai becsülik annyira a kocsit, hogy – kímélik.
Kész röhej, nem? Tizenöt éves autót kímélni, jézusom, minek.
Hát, mondjuk azért, mert szereti. És reménykedik. Hogy a drága autócska hátha mégis átmegy azon a fránya vizsgán.
Eastman
(Eastman a https://eastendman.blogspot.com blog írója.)
