Erdélyi János 1814. április 1-én született Kis-Kaposon, Ung megyében, a Laborctól, a Latorcától és az Ungtól körülölelt „vízközben”. Ott, ahol a „széljárta ungi róna… a Latorca folyásától emelkedve, mint örök oszlopokhoz támaszkodik az ungvári hegyekhez”. Kapos, mint neve mutatja, kapu, gyepüvidék, két földrajzi táj, két nép, két vallás és két kultúra érintkezési pontja. Két világ mesgyéjén terül el, befogad és továbbit. Rajta keresztül haladt az északi vidéket az ország közepével összekötő út Ungvártól Kaposon és Leleszen át a Bodrogközbe, az Alföldre.
Az apa, Erdélyi Mihály, telkes paraszt. Iparkodását nem kísérte szerencse: hol a tűz, hol az árvíz pusztította házát, jószágát. Hetedik, legkisebb gyermeke, János, így őrzi apja emlékét: „…földmívelő létére is jó rímű, takaros verseket csinált, miknek leginkább szentírási helyek s történetek valának tárgyai… szegény házánál néhány darabbul álló könyvtárt gyűjthete össze.” Erdélyi Mihály latinul is olvasott. 1832-ben, 62 éves korában elvitte a „vízi betegség”, a szívbaj. Az anya, a „jó dalos” Kovács Zsuzsanna, a szomszédos Mocsárból származott Kaposra. Öt gyermekét eltemette. A legkisebbet, egyetlen fiát, aki maga is szépen énekel, dallal és szeretettel neveli.
A kaposi évek hamar elszállnak, a gyermek korán a könyv igézetébe kerül. Apja fogja betűvetésre, és mire a kaposi iskola küszöbét átlépi, már komolyabb stúdiumokra kerülhet sor. „A helybeli falusi tanoda, s a progymnasium egyszersmind, melybe a hétéves fiú vitetett, oly előmenetelt ada a latinban is a gyermeknek, hogy három év múlva 1824., tagjává lehete a pataki gymnasiumnak, az idő szerint a syntaxisi osztálynak” – mint Önéletrajzi Vázlatában írja, Sárospatakon a két szintakszista osztály elvégzése után kijárja a rétori poétai, filozófiai és logikai osztályt. Mindvégig eminens, az Önéletrajzi Vázlat szerint: „Mint iskolás nem volt rabja betűnek, szónak, ellenben köztudomásra jutott felőle, hogy osztályában legjobb dolgozatokat írt magyarul, latinul, versben, prózában, s tanulótársai között, mint correpetitor volt elismerve.
”1830-ban váratlan esemény dúlja fel a család nyugalmát, az apa betegsége elhatalmasodik. A 16 éves ifjú válaszút elé, kerül: hazatér parasztnak, vagy elmegy nevelőnek, hogy biztosíthassa szülei megélhetését és talán majd egyszer a továbbtanulást. Erdélyi a hazavezető útra lép. Kaposon műveli apja földjét. Néhány hónap után azonban nem tud otthon megmaradni, de anyja sem engedi, hisz ő papnak álmodja fiát. Erdélyi nevelőnek szegődik; ettől kezdve tanul és tanít. Egy évet nevelősködik, hogy összegyűjtse a következő évre valót, egy évet Patakon tölt. 1831-ben „subscribál”, beiratkozik a felsőbb osztályokba. Ekkor már írónak készül, búcsút mond a papi palástnak és leveti a tógát. Hároméves késéssel, 1835-ben fejezi be a középiskolai és 1837-ben az „akadémiai” tanulmányokat.
1842-től a Kisfaludy Társaság tagja, majd titkára (1843–1860). A népköltészetről tartott székfoglalója után hozzákezdett nagy jelentőségű vállalkozásához, a népdalok és mondák gyűjtéséhez. 1847-ben mint a Szépirodalmi Szemle szerkesztője az esztétikai szemléletű kritikát vezette be, tanulmányaival Petőfi útját készítette elő. 1848–49-ben a Nemzeti Színház igazgatója. 1849-ben a Respublica c. lapot szerkeszti. A fegyverletétel után menekülnie kellett. 1851-ben meghívták a sárospataki főiskola bölcseleti tanszékére, amelyen esztétikai és pedagógiai előadásokat is tartott. Részt vett az Újabb Nemzeti Könyvtár szerkesztésében. 1857-ben megalapította a Sárospataki Füzeteket és egyben szerkesztette is 1859 végéig, majd ismét 1864–66-ban; 1859-ben kezdeményezője volt a Kazinczy-ünnepélynek, s 1860-ban rendezője a sárospataki főiskola alapítása 300. évfordulóján rendezett ünnepségnek. 1863-tól a főiskola könyvtárosa lett, ezzel együtt a magyar irodalmi tanszéket foglalta el. Sárospataki tevékenysége is jelentős, bár az országos irodalmi központtól eltávolodott. 1848 előtt Herder szellemében kezdett népköltési gyűjtőmunkájával hozzájárult a népies költészet diadalra jutásához. Különösen esztétikai, irodalomelméleti és kritikai munkássága jelentős.
Írói, tudósi tevékenységével arra törekedett, hogy mélyebbre vágja a magyar művelődés barázdáját. Költészetben, irodalomtörténetben, filozófiában, de tanárként és szerkesztőként, irodalomszervezőként és közéleti emberként is a nép műveltségének gazdagításán, a hazai művelődés alapjainak szélesítésén dolgozott, mert meggyőződése volt, hogy vékony elitkultúrára támaszkodva nem oldhatjuk meg nemzeti feladatainkat. Mint ő fogalmazta: „Az én gondolataim az irodalomról [kiegészíthetjük: filozófiáról, zenéről és tudományról] nagyobb körűek, mint legtöbb emberé, s ha a népben akarék alapot vetni az irodalmi ösmereteknek, nem annyit tesz, mintha nagy feneket igyekeztem volna terveimnek keríteni, hanem mivel jól tudom, hogy szűk alapon nagyság nem emelkedhet.”
(vál.szöveg: T. Erdélyi Ilona, Erdélyi János, 1981. www.arcanum.hu)
