MEGKÉRDEZTÜK ThLiC. IVÁN BARNABÁST, A NAGYKAPOSI GÖRÖGKATOLIKUS EGYHÁZ PARÓKUSÁT
Barnabás atya, Ön hét éve teljesít szolgálatot Nagykaposon. A görögkatolikus hívek ismerik Önt, hiszen szentmiséken, szertartásokon, közösségi eseményeken találkoznak. Arra kérem, hogy mutatkozzon be a város többi lakójának is. Beszéljen önmagáról, családjáról, az itt szerzett tapasztalatokról, meglátásairól.
Önmagamról annyit röviden, hogy Nagyszelmenci születésű vagyok, a Nagyszelmenci alapiskolából átkerültem Nagykaposra a gimnáziumba, itt érettségiztem magyar osztályban. Az Istennel való kapcsolatom visszamegy a gyermekkoromig. Emlékszem, hogy amíg otthonról elértem az iskolába, ami 300-350m volt, végigimádkoztam az utat, és ahol útszéli kereszt volt a házak előtt, vagy az eternit tetőkön szépen ki volt rajzolva a kereszt, én megálltam. Nemcsak lélekben, de testben is. Abban az időben hittanórák nem voltak, nem lehetett, hiszen még rendszerváltás előtt vagyunk, 1989 előtt. A templom engedélyezett volt. Én nagyon szerettem templomba járni. Minden ünnepen ministráltam, tiszteletben tartottam az akkori parókusomat, Nagytiszteletű Gyurkovics András, megboldogult esperes atyát. Ilyen lelkülettel kerültem a gimnáziumba, ott is magmaradt az Istenhez való ragaszkodásom, de nem gondolkodtam azon, hogy a papi hivatást válasszam. Bár hosszú ideig ministráltam, de mint most is, minden fiatalnak, nekem is különböző vágyaim, terveim voltak. Valahol a test és a lélek egészsége mindig is összefüggött bennem, és ilyen formában a testnevelés irányába indultam el, testnevelés tanár szerettem volna lenni. Felvételiztem is a Nyitrai testnevelés Főiskolára, ahol sok felvételiző közül sikerült felvételt nyernem. Valahogy mégis a papság is ott motoszkált bennem, ezért a teológiára is beadtam a jelentkezésem. Nem a szüleim unszolására, nem is a parókusom tanácsára, én akartam, mert éreztem, hogy a Jóisten ezt akarja tőlem. Valahogy azt gondoltam, hogy ha a Jóisten meghívott, akkor rábízom, hogy rendezze az utamat. Mert semmiféle hitbéli, dogmatikai, vagy katekizmusi tudással nem rendelkeztem. Nem is rendelkezhettem, mert hittantanítás nem volt, és a felvételire való felkészülés sem volt prioritás számomra. A Jóistenre bíztam, hogy ha akarja, akkor ott leszek. Eperjesen felvételiztem, az akkori püspök atya Hirka János nem is azt nézte, hogy mit tudunk, mert nem is tudhattunk annyit, mint a mai felvételizők, hanem inkább azt, hogy megvan-e bennünk a kellő akarat, és természetesen figyelembe vette a parókusaink ajánlását. Ketten voltunk magyar ajkú felvételizők. Hirka János püspök úrnak nagyon jó kapcsolata volt Keresztes Szilárd püspök atyával Magyarországon. Megkérte, hogy mindkettőnket vegyen át Nyíregyházára a Szemináriumba. Csak hozzáteszem, hogy Eperjesen akkor a teológia oktatása még gyerekcipőben járt. Így felvételt nyertem Nyíregyházára a szemináriumba is. A szüleim teljesen rám bízták a döntést, melyik iskolát választom. 1994 szeptember 12-e volt, amikor be kellett lépnem Nyitrára a Testnevelési Főiskolára, és ugyan az nap, vagyis szeptember 12-én volt a Nyíregyházi Szemináriumba való belépés dátuma is. Előző este Édesanyám megkérdezte: „Na fiam, hová indulunk? Nyitrára, vagy Nyíregyházára?” Én Nyíregyházát választottam És ma, 21 év papság után is hiszem, hogy ez volt életem egyik legjobb és legbiztosabb döntése. Mert engem csak az Isten szeretete vonzott, és az Isten iránti szeretetem vitt, hogy pappá legyek. Nem az akkori jobb megélhetés vonzott, mert tudom, hogy bármibe fogtam volna, bármi lettem volna, mindenhol meg tudtam volna állni a helyemet, és meg tudtam volna teremteni a megfelelő feltételeket magam, és családom számára. De jól döntöttem, mert az Istent szerettem, és az Isten szeretett engem. Nemhiába, amikor Milan püspök 2003-ban június 28-án felszentelt engem, a papi jelmondatom az volt, ami Dávid királynak is: Szeretlek Téged Uram Istenem, az Úr az én erőségem és oltalmam! Felszentelésem után Mátyócra kerültem, ott egy jó egyházközösséget vettem át sok kihívással, sok feladattal. Az ott töltött 14 évemre nagy szeretettel emlékezem, nagyon sokat tettünk, tettem. Sok fiatal volt, sok fiatalt vonzottunk be az egyházközségbe, és szinte a fiatalok éltették és működtették azt az egyházközséget. Ha ma találkozunk akár itt Nagykaposon, ma is 25 évesen, vagy még idősebben megszólítanak, érdeklődnek, a lelki atyjuknak tekintenek. Majd 2017-ben megkeresett Milan püspök és megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha Nagykaposra küldene. Úgy érezte, hogy Mátyócon teljesítettem azt, amiért oda küldtek. Azt mondta, Nagykaposon vannak olyan feladatok, kihívások, amelyeket, ha vállalnék, nagyon örülne. Ő ezt átimádkozta a Szentföldön, várja a döntésem. Természetesen adott gondolkodási időt, én átelmélkedtem, megbeszéltem a feleségemmel, és tekintettel arra is, hogy szenteléskor engedelmességet fogadtam, nem nagy örömmel, de bízva a Jóisten gondviselésében, igent mondtam a püspök atyának. Így 2017. augusztus 1-től ebben az egyházközségben teljesítek a mai napig szolgálatot. Nem volt könnyű az első év, sőt mondhatom, hogy az első év sok könnyel teli nappal telt el. Nemcsak azért, mert meg kellett szokni az új egyházközséget, de meg kellett szokni az új lakhatási környezetet is. Falusi gyerek voltam, családi házban nőttem fel, és 14 évig hatalmas parókiában éltem a családommal, még hatalmasabb udvarral, kerttel, nagyon csendes környezettel. Nagyon nehéz volt megszokni az ehhez képest nyüzsgő várost, az autóforgalmat (hisz a főutcára nyílik az ablakunk). Azonban a Jóisten fokozatosan csöpögtette belénk az erőt, és hittem abban, hogy szándékkal történt, hogy ide kerültünk. Szent Pál apostollal együtt én is mondom: Itt vagyok Uram, itt vagyok, hogy akaratodat megtegyem. A családomról: van egy csodálatos, nagyon jó feleségem, aki mindenben támogat engem, van két áldott gyermekem, akiket igyekszünk ameddig lehet a Jóistenhez vezetni, és jó neveltetést biztosítani nekik, hogy növekedjenek nemcsak korban, nemcsak bölcsességben, hanem Isten iránti kedvességben is.
Gyönyörű, újépítésű templomba jött, és az itt töltött évek alatt sok igyekezetet kifejtett annak érdekében, hogy tovább építse és fejlessze az Önre bízott javakat. Bibliai hasonlattal élve a kapott talentumokat nem ásta el, hanem lehetőségei és képességei szerint újakat szerzett vele. Kérem beszéljen az eltelt időszak eseményeiről.
Az itt töltött évek alatt igyekeztem mindenben megtenni az Úr akaratát. Mindent arra tettem fel, hogy az egyházközségért éljek. Természetesen már nem azzal a fiatalos titáni lendülettel, amivel mindenbe belementem, de picit jobban átgondoltan, megfontoltabban álltam a feladatok elé. Tudtam azt, hogy ez egy új egyházközség. Tudtam azt, hogy az előttem itt szolgáló atyák jó atyák voltak, szintén mindent megtettek az egyházközségért, de ez egy nagyon új egyházközség, nem rendelkezik több évszázados, de évtizedes hagyományokkal sem, hogy az ittlévő hívek nagy része a környező falvakból települt be, így nem beszélhetünk homogén közösségről. Tudtam azt, hogy sok görögkatolikus hívő a római katolikus templomban kezdte el a vallási életét, és sokan ott is maradtak. És tudtam azt, hogy városban más a pasztoráció, mint a falvakban. Mivel is kellett kezdenem? Természetesen azzal, hogy valahogy közelebb kerüljek a hívekhez, hogy megismerjék azt, aki vagyok. Számomra a nagyon visszataszító az, ha valaki a hívek előtt, vagy papi mivoltában farizeusként él, és viselkedik. Én nyugodtan, tiszta lelkiismerettel tudom mondani, hogy ugyanaz vagyok a magánéletemben, mint a papi életemben. Ugyan úgy élek a családom, mint a közösség körében. Ahogy itt beszélek, úgy beszélek ott is. Úgy gondolom, Jézus is így tette. Nem volt két Jézus. Ugyan az volt, aki a templomban lépett fel, és aki elment a kánai menyegzőre. Ilyen értelemben próbáltam mindig viszonyulni a híveimhez, környezetemhez, és ebből kifolyólag az volt a legfontosabb számomra, hogy amire szükség volt, azt erősítsem. Nehéz anyagi helyzetbe került az egyházközség, azt kellett megerősíteni. Majd jöttek az olyan dolgok, mint a templomunk állapota, ami bár újépítésű templomról beszélünk, nem tűrt halasztást. Gyönyörű ez a templom. Mindig, amikor belépek ide, nyugodt érzés és imádságos érzület fog el. Ez így volt már azelőtt is, mielőtt ide kerültem. Már akkor is nagyon szerettem itt imádkozni, amikor 2008-ban felszentelték. És mert hosszan épült, az idő vasfoga nagyon korán kikezdte. Például a külső homlokzat, az ablakok nagyon-nagyon rossz állapotban voltak. Ezeket felkellett újítani. Első célom tehát az volt, hogy a templomot rendbe tegyük. Hálás vagyok, hogy ebben az igyekezetben mind a hívek, mind az egyháztanács, a kurátorok segítettek. Nagyon jól esett, hogy bár a hívek előttem már megéltek 3 papot, mégis szeretettel fogadtak, már a kezdetektől. Nem kellett magamat úgymond megszerettetni, mert elfogadtak, velem együtt gondolkodtak, dolgoztak, és közös akaraton voltunk, mert látták, hogy a közösség javát akarom. Ha nem így lett volna, sokkal nehezebb lett volna a beilleszkedésünk. Azt kell mondanom, hogy nagyon jól érezzük magunkat a családommal együtt Nagykaposon. Csalódottak és szomorúak lennénk, ha a közeljövőben (nem a távoli jövőben) el kellene innen mennünk. Visszatérve: sikerült a templomot újjá varázsolnunk. Természetesen több cél is volt a jövetelemkor. Milan püspök azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy építsünk parókiát. Idejövetelemkor ki is jelentettem, hogy azért vagyunk itt, hogy parókiát építsünk. Ez még nem sikerült. De az itt töltött évek olyan globális társadalmi és gazdasági változásokat hoztak, amelyekre nem számíthattunk. Majd, ha a Jóisten úgy fogja akarni, felépítjük. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem én fogom befejezni, de lesz. Hiszen egy egyházközség életében 10-20 év nem időtáv, hanem szinte csak pillanatok. De nem vagyok szélhámos, hogy most olyan projektbe fogjak bele, amelynek nem látom a végét, mert olyan objektív akadályai vannak, amelyek ezt szinte lehetetlenné teszik. Tudjuk, hogy parókiát a hívek adományaiból, egyéb támogatásokból, adományokból a mai anyag- és munkaárak mellett nehéz lenne felépíteni. A Jóisten úgy akarta, hogy legyen haranglábunk. Meg kell említenem, hogy a hívek adományain és jószándékú emberek támogatásain kívül nekünk nincs egyéb bevételi forrásunk. És ez a csoda benne, a Jóisten hatalmas csodája, és ezért látom ennek az egyházközségnek a mindenkori jövőjét, hogy a hívek adományai, jószándéka, kis perselypénzek éltetik ezt az egyházközséget. Ez formálja a közösséget. Ezért én nagyon hálás vagyok a Jóistennek, és a híveknek, akik ott vannak minden vasárnap, vagy ahogy tudnak a templomban. A Jóisten áldja meg őket. Most, ahogy Medzsugorieben voltam, nagyon sokat imádkoztam értük, ezért az egyházközségért. Sikerült egy gyönyörű haranglábat felállítanunk. Ez is egy csodálatos dolog, hiszen ahogy többen is megfogalmazták, ez nem csak a templom udvarának, de Nagykapos városának is építészetileg egy ékessége. Templomunk a város domináns helyén van, egy dombon, amely összeköti a várost minden irányból észak, dél, kelet, nyugati irányokból. A templomunk alakja szinte kör, vagy inkább szív alakú, így lett megalkotva ez a harangláb is, amelynek többféle szimbóluma is van. Természetes hangon szól, amely természetes, vagyis fizikai erővel van megszólaltatva, hogy szépen szóljon. Ez is a Jóisten csodája, mert a hívek adományából, és jószándékú emberek hozzájárulásával rövid idő alatt, szinte fél éven belül sikerült megalkotnunk, létrehoznunk, és nemcsak az egyházközségünknek, de a városunknak is ékessége lett. Még az eredményekről? Nagyon jól esik- mert igyekszünk a környezetünket, a templomkertet is széppé tenni-, hogy ha vasárnaponként a hívek templomba menet felnéznek a rendezett udvarra a haranglábra, mindig, de mindig dicséretet kapunk. És ez is a mi kis közösségünk érdeme, mert mi tesszük széppé. Én szeretem, ha a környezetünk, az Isten környezete rendben van. Ez nagyon fontos számomra. Persze nem nekem kell ezt megteremtenem, nem menedzsernek kell elsősorban lennem, bár annak is. Sokszor elgondolkodom, hogy többet kellene a híveimnek lelkiekben adni. Nem könnyű, de nagyon szeretném. A szentségkiszolgáltatások mellett vannak további feladataim, ilyenek hittanórák a város iskoláiban, valamint a város öregotthonaiban teljesített szolgálatok. Természetesen a püspök atyától kapott kinevezés nem csak a magyar hívekhez szól, hanem az egyházközségben lévő szlovák anyanyelvű hívekhez is. Hála Istennek ők is befogadtak és én is megszerettem őket. Elmondhatom, hogy az egyházközségben mind a magyar és a szlovák hívek egy egyházközséghez tartoznak és élnek. Én nem szeretnék és nem is teszek különbséget. Szerintem túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy több hajóban evezzünk. Ebben a hajóban Jézus Krisztus a kapitány, én vagyok az első tiszt, és a többiek segédkeznek, hogy egyfelé menjen ez a hajó, és haladjon. Számomra ez nagyon fontos, mert tudom, hogy csak így vagyunk erősek. Természetesen figyelembe van véve, ami liturgikus rendben is megmutatkozik, hogy a magyar hívek többségben vannak.
A lelkész feladata sok minden egyéb mellett, hogy a hívekből közösséget formáljon, amelynek tagjai kiállnak egyházuk, lelki vezetőjük és egymás mellett, ha erre szükség van. Hogy halad Ön ebben a munkában, milyen tervei, eszközei, módszerei vannak? Itt is szeretném, ha kitérne a fiatalokra, hisz ahogy az egész társadalom, úgy az adott egyház jövőjét is a fiatalok jelentik.
A közösség formálása nagyon-nagy kihívás. Városban közösséget formálni nem könnyű, a pap egymaga ehhez kevés, többen kellünk hozzá. Jelen esetben vannak a szlovákul és magyarul beszélő hívek, aztán vannak az iskolák, van 3 iskola, az én esetemben ez azt jelenti, hogy szinte minden nap valamelyik iskolában hittanórát tartok. Három idősek otthona, ezekbe is szinte heti rendszerességgel járok. Magyar és szlovák liturgia. A fiatalság Nagykaposon is probléma, de a falvakban is. És valójában hol találkozunk a gyerekekkel, az iskolában a hittanórákon, valamint a templomban mindaddig, amíg a szülő ezt fontosnak tartja. De én úgy látom, hogy ebben a szülőknek van nagy feladata. Mert a pap az vezet. De a szülő nevel, ő tanítja meg először imádkozni, ő mondja meg, hogy öltözzön az időjárásnak megfelelően, hogy ne cigarettázzon. És a szülőnek van óriási feladata és felelőssége, hogy az Istennel is megismertesse a gyermeket. Ma egy gyermekközpontú világban élünk. Mindenünk a gyermek, ezt látjuk, mondjuk mindenhol. Én is egyetértek, én is szülő vagyok. De a szülőnek kell biztosítani a gyermek lelki fejlődését is, harmóniában a gyermek értelmi, és testi, egészségbeli fejlődésével. Én látom azt, hogy amelyik gyermek bejön a templomba és tudunk vele beszélgetni, az a gyermek érzékeny lesz a transzcendens, isteni világra. Aztán majd ő érzékeli és eldönti azt, hogy mennyire fontos ez neki, mennyire tud ellenállni ennek a világnak a káros befolyására.
Igen, a közösségformálás… nehéz, mert sokkal több dolgom, kötelességem és kötelezettségem van, mint falun. A civil szférában is hangsúlyosabban jelen kell lenni, meg kell mutatkozni, hiszen Nagykaposon sok civil szervezet működik. Igyekszem jó kapcsolatokat ápolni velük beleértve a történelmi egyházakat, a város iskoláit és természetesen a város vezetését is. Feladatom az is, hogy menedzseljem ezt az egyházközséget. Amióta itt vagyok, 2017 óta nem telt el év, hogy ne fejlesztettünk, nem építettünk, nem alkottunk volna valamit. És ezt nemcsak lélekben, hanem falakban is. Tudjuk, hogy nem a falakban van az erő, hanem az emberi lelkekben, de ha falakat elhanyagoljuk, a lelkeket is háttérbe szorítjuk, mert nem lesz megfelelő környezet. Nagy gond az, hogy ez a válság, amely mindenkit érint család és egyéni szinten is, mélyen érintette az egyházközséget is, mert amíg a bevételeink 5 %-kal, addig a kiadásaink többszáz százalékkal növekedtek meg. Ezért úgy érzem, hogy a jövőnket még hangsúlyosabban kell gazdaságilag menedzselni, megfogni, hogy tudjuk kifizetni télen a fűtésszámlát, ami 700 Euró havonta. Isteni csoda, hogy eddig ez sikerült. Mint ahogy az is, hogy januárban felkerestek, hogy eladó a parókia lakás mellett egy lakás, és a sok jelentkező ellenére mi kaptuk meg nagyon jó árban a vételi jogot. De az még nagyobb csoda, hogy a vétel időpontja után két hónapra kész lett, egy teljesen felújított, összkomfortos, közösséget szolgáló iroda, amely az egyházközség mindenkori papját és híveit ki tudja szolgálni. Ehhez sok álmatlan éjszaka, gondolkodás kellett a pénzügyi dolgok megtervezésétől kezdve az anyagbeszerzésen keresztül a kivitelezési munkák szervezéséig, ellenőrzéséig. Ezeknek a munkáknak a nagyrésze rám hárult. Ez egy nagy előrelépés. Hálásan köszönöm mindenkinek, aki ebben támogatott.
A fiatalok… Nagyon örülnék, ha a szívük és lekük nyitottabb lenne az Isten iránt. Azt látom, hogy a fiatalok kapcsolatba akarnak kerülni, és lenni az egyházzal, de valamilyen más szinten. 2018-ban rendeztük meg az első nagykaposi görögkatolikus bált. Nagy sikere lett. Mára a környék egyik legkeresettebb báljává nőtte ki magát. Szinte mindenki a mi bálunkra akar jönni, olyan szinten, hogy két nap alatt eladjuk az összes jegyet, mert jól megszervezett, színvonalas bál. A bevételt mindig valamilyen fejlesztésre szánjuk. Első éven a templom felújítására, majd a harangláb megépítésére, most pedig az iroda kialakítására fordítottuk a befolyó összeget. Nagyon sok fiatal, fiatal pár eljön, és nem csak görögkatolikusok. Ott találkozok velük, így is építjük a kapcsolatokat. Vagy a zarándokutakon. A nagykaposi hívekkel immár másodszor vettek részt a medzsugorii zarándoklaton. Az éven is sok, nagykaposi görögkatolikus fiatal család vett részt, akik már eljöttek, és el is fognak jönni a templomba. Úgy látom, hogy ez egy járható út, így jobban meg lehet őket szólítani. A személyes kapcsolat nagyon fontos. Nem elég az, hogy templom és a pap, mint miséző, szentség kiszolgáltató, ettől több kell a mai fiataloknak. És ezt a többletet így lehet biztosítani. Gyakran tapasztalom, hogy a fiatalok a bálok, zarándokutak után eljönnek a templomba. Legalább egy ideig. De már ha találkozunk mondják, hogy jönni fognak, legközelebb biztosan. És meg is van bennük a szándék, de az egyre gyorsuló élet, a gondok, a fáradalmak sokszor útjába állnak a jószándéknak. Azt látom, hogy ilyen rendezvényeken meg lehet őket érinteni. Ami nagyon fontos, hogy a magot el kell vetni, és ahogy Szent Pál mondja, a növekedést az Isten adja.
A görögkatolikus egyház történelméről szeretném kérdezni főleg azért, mert kevesen ismerik. Én, görögkatolikus révén apai nagyapámig tudok elmenni, aki görögkatolikus volt. Visszafelé mélyebbre már nem látok, mert nem kérdeztem időben nagyapámat, sem édesapámat.
Ismeretes, hogy a nyugati és a keleti egyház nagy szakadása 1054-ben következett. Ekkor Konstantinápolyban Humbertus kardinális az időközben meghalt IX. Leó pápa (1049-1054) legátusa kiközösítette Kerulláriosz Mihály pátriárkát és követőit, amit a pátriárka viszonzott. A szakadás 1204-ben vált teljessé, amikor a keresztes csapatok elfoglalták Konstantinápolyt és itt latin császárságot és patriarkátust állítottak fel.
Azonban mindkét egyház részéről történtek kísérletek az egység helyreállítására. A XIV. egytetemes (II. lyoni) zsinaton 1274-ben X. Gergely pápa (1271-76) és VIII. Mikhaél Palaiologosz császár (1259- 1282) nevében írtak alá uniós okmányt. Sajnos, néhány év múlva az unió felbomlott.
A XVII. egyetemes zsinaton (1431-1447) jött létre 1439-ben Firenzében IV. Jenő pápa (1431-1447) és VIII. Joannész Palaiologosz császár (1425-1448) követei között egy újabb unió. Ez sem lett tartós, de mégis jelentős, mert feltételei a későbbi részleges uniók mintájául szolgáltak.
Ezek lényege: a keletiek elfogadják a római pápa primátusát, a Filioque-t, azaz, hogy a szentlélek az Atyától és Fiútól származik, a purgatórium, azaz a tisztítóhely létét, és azt, hogy az eucharisztia érvényes alapanyaga a kovászos és a kovásztalan kenyér (ostya). Ennek fejében változatlanul megőrizhették rítusukat és egyházfegyelmüket.
Ezen feltételek alapján jött létre unió 1596-ban, az akkor lengyel-litván korona alá tartozó Bresztben (Ma: Belorusszia) rutének részére; 1611-ben szerbek számára Márcsán (ma: Horvátország) 1646-ban a Magyar Királyságban Ungváron (ma: Ukrajna) ruszinok részére 1698-ban ill. 1700-ban az Erdélyben élő románok számára (ma: Románia). Fontos megemlíteni, hogy az uniós mozgalom vezetői között sok jezsuita szerzetes dolgozott. Valamint, hogy a keleti szertartású magyarok, mivel nem volt önálló egyházi szervezetük, ószláv és román egyházközségekben éltek. Ezért nem beszélhetünk görög szertartású magyarok külön uniójáról.
Az uniók megkötésekor, és azóta is sokszor megvádolták a Rómával egységre lépőket, hogy pusztán érdekből, privilégiumokért ismerték el a pápa primátusát. Ez nem igaz, azért, mert még évtizedeket kellett várni, hogy az unitusok jogi helyzete tisztázott legyen. Ők mégis kitartottak, hűek maradtak. A történelmi Magyarországon először az erdélyi román görögkatolikusok kaptak püspökséget 1721-ben Gyulafehérváron (később a központ Balázsfalva lett). Az 1646-os ungvári uniót csak 1771-ben követte saját önálló görögkatolikus egyházmegye felállítása Munkácson. 1777-ben létesült a horvátországi görögkatolikusok számára a körösi (Krizsevc) egyházmegye, valamint a nagyváradi görögkatolikus egyházmegye (Oradea). Ezen egyházmegyék metropolitája az esztergomi érsek Magyarország prímása volt. Az önálló egyházszervezet kialakításában döntő szerepe volt Habsburg Mária Terézia magyar királynőnek (1740-80), Lotharingiai Ferenc német-római császár feleségének. A XIX. században tovább fejlődött a görögkatolikus egyházszervezet Magyarországon. 1818-ban a Szentszék megalapította az eperjesi egyházmegyét. Több évtizedes kitartó küzdelem után Ferenc József király, mint a magyar katolikus egyház fő kegyura, 1912. május 6-án alapította meg a Hajdúdorogi Egyházmegyét a magyar ajkú és identitású görögkatolikusok számára. Az alapítást egy hónappal később X. Szent Piusz pápa is jóváhagyta a Christifideles graeci kezdetű bullájával.
Július14-én Boldog Gojdics Pál, templomunk védelmezője tiszteletére templomi búcsúra készülünk. Ön magyar nyelven könyvet írt Boldog Gojdics Pálról, az aranyszívű püspökről. Miért tartotta fontosnak megírni ezt a könyvet?
Miért tartottam fontosnak? Két okból is. 2005-ben amikor Budapesten a licenciátusi diplomát fejeztem be, azon gondolkodtam, miből írjam a diplomamunkámat. Krisztológiából tettem le a vizsgát, de a munkát Török József egyháztörténész professzorom kérésére, aki tudta azt, hogy felvidéki görögkatolikus vagyok, Boldog Gojdics Pál életéről írtam. Ő volt akkor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelmi tanszékének vezetője, és nagyon szeretett volna tudni Gojdics Pál püspökről többet, min amennyi Magyaroroszágon akkor hozzáférhető volt. Gojdics Pál az eperjesi szemináriumban tanult, és kiváló képességei miatt tovább küldték tanulni. Két lehetősége volt, Budapest és Bécs. Mindkettő magas szintű teológiai egyetem volt. Gojdics Pál Budapestet választotta, és ott végezte el teológiai tanulmányait a Pázmányon. A professzorom arra kért meg, mivel magyar nyelven csak egy-egy újságcikk, beszámoló jelent meg Gojdics Pálról, hogy egy diplomamunka keretén belül foglalkozzak, kutassam fel szlovákiai anyagokból Gojdics Pál püspök életét. Megörültem a felkérésnek, mert nálunk a családban Gyurkovics esperes atya Gojdics Pál kispapja volt. És Gojdics Pál püspök András atya szentelő püspöke volt. Mindig sok lelket öntött Gyurkovics atyába, erősítette őt, akkor is, amikor 1950. április 28-án azon a bizonyos fekete napon, a görögkatolikus egyházat feloszlatták. Mindebből kifolyólag igent mondtam, és elkezdtem dolgozni ezen a munkán. Felkerestem Eperjesen a levéltárat, megkerestem a szlovák nyelvű könyveket, publikációkat, amelyek megjelentek Gojdics Pálról, hiszen ekkor már Szent II. János Pál boldoggá avatta, így az eperjesi egyházmegye, a felvidéki görögkatolikusok, és a szlovákiai össz – görögkatolikusság jelentős egyénisége lett. Én próbáltam főleg a szájhagyományokra, emlékezők adataira alapozni, ezeket akartam megmenteni. Felkerestem Gyurkovics atyát, hagytam beszélni az emlékeiről, és mindent feljegyeztem. De természetesen a hozzáférhető irodalomból is merítettem, és mindezekből állítottam össze azt a könyvet, amely 2021-ben jelent meg szépen kötött formában. A könyv elolvasását ajánlanám elsősorban a nagykaposi görögkatolikusoknak, de nem ez volt az elsődleges cél. Amikor Magyarország Kormánya felkért a könyv megírására, a kérés az volt, hogy ne egy tudományos, hanem egy olvasmányos, az olvasó számára is érthető könyv készüljön. Ezt a könyvet Vasil Cyril érsek atya is lektorálta, és tartalmával, stílusával egyetértett. Amikor kritika éri a görögkatolikus egyházat, hogy a katolicizmusnak csak egy mellékága, tudni kell, és nekünk mondanunk kell, hogy ez az ág megtartotta a katolikus egyházat, amikor több mint 20 éven keresztül üldözve volt Csehszlovákiában, mert be akarták olvasztani a pravoszláv egyházba. Papjait illegalitásba kényszerítették, börtönbe zárták, nem misézhettek templomainkban. A hívek nem olvadtak be, megtartották a hitüket, inkább látogatták a rómaikatolikus templomokat hosszú éveken keresztül. Gojdics Pál püspök vértanúhalált halt a börtönben, mert nem tagadta meg a görögkatolikus egyházat, pedig egy aláírással megmenthette volna magát, amire szinte naponta buzdították a fogva tartói, mert ők is tisztelték a püspököt szelídsége, erős hite miatt. A börtönben megromlott gyenge fizikuma ellenére a lelke szilárd volt, és paptársaiban is tudta tartani a lelket, titokban szentmisét mutatott be, szentséget szolgáltatott a börtöntársainak. Éppen ezért mi görögkatolikusok egy erős pillére vagyunk a katolikus egyháznak, amiért tiszteletet érdemlünk. Szent II. János Pál pápa nagyon kiállt a görögkatolikus egyházért és hívekért, és ezért is nagyon hálásak vagyunk neki.
Boldog Gojdics Pál püspök ereklyéje a görögkatolikus templom míves ereklyetartójában van elhelyezve, amelyet Kocsis prágai püspök ajándékozott Gyurkovics esperes úron keresztül a templomnak. Mint a templom védelmezőjéről, néhány adatot illik és kell tudnunk róla: Papi családba született 1888. július 17-én Pilerpeklészen (Ruské Pekľany), és Péter névre lett keresztelve. Édesapja Gojdics István példamutató pap volt, édesanyja Gerbery Anna, szintén papi családból származott. Három testvére volt, Péter harmadikként született. Az általános iskolát Cigelen (Cigeľka) végezte. Vidám gyerek volt, és jó sportoló. 1907-ben belépett az eperjesi szemináriumba, de tanulmányait már Budapesten fejezte be. Egyik tanára, Dr. Dudek János ezt mondta róla: „Meglátjátok, ebből a fiúból egyszer Eperjes püspöke lesz.” 1911. augusztus 27-én pappá szentelték. Még abban az évben megalakította Cigelen a Jézus Szíve Társaságot. 1912-ben az eperjesi fiúiskola prefektusa lett, 1917-ben kinevezték kisszebeni káplánnak. Majd Eperjesen a püspökségen segített a morális és jogi problémák megoldásában. Amikor 1920-ban Eperjesen megüresedett a püspöki szék, egyre gyakrabban hangzott el Gojdics neve, de ő nem akarta ezt a tisztséget, csendes, elvonult életet akart élni, ezért inkább a csernekhegyi kolostorba vonult, ahol felvette a Pál nevet. 1926. szeptember 7-én mégis megkapta püspöki kinevezését az Eperjesi Püspökségre a Szentszéktől, az előző püspök, Nyárádi Dénes ajánlására. Nehezen, de elfogadta a kinevezést, de előbb 1926. novemberében örök fogadalmat tett a Nagy Szent Bazil rendbe. 1927-ben iktatták be hivatalába. Hivatalba lépése alkalmával kinyilvánította működése alapelvét: „Isten segítségével az árvák atyja, a szegények segítője és a szomorúak vigasztalója akarok lenni.” 39 évesen lett püspök, egészséges és fiatal volt, teljes odaadással kezdte munkáját. Határozott, de szelíd jelleme mágnesként vonzotta a közelében lévőket. Nagy figyelmet szentelt a teológia oktatására és a papnevelésre. Kormányzása alatt az eperjesi egyházmegye lelki megújuláson ment keresztül. Élete, munkássága például szolgát a hívek számára is. Mivel ideiglenes püspökként működött, a Szentszék felmentette a tituláris, címzetes püspöki, valamint apostoli kormányzói címe alól, és 1940. augusztus 8-án kinevezte állandó eperjesi püspöknek. Nagy Mária-tisztelő volt. 1944-ben, amikor a háború már világkatasztrófává vált, Pál püspök az Istenszülőnél kereste az oltalmat, az egyházmegyében meghirdette a Mária évet. Ebben az évben véget ért a háború. A háború utáni években minden lehetséges eszközzel támogatta a rászorulókat. A gazdasági vezetők keményen őrizték az egyházmegye vagyonát, mert a püspök atya mindent szétosztott volna a szegények között. Jósága példa volt a hétköznapi emberek számára, és együtt segítettek a lerombolt, kiégett területeknek élelemmel, ruházattal, pénzzel. Ezek a cselekedetek a valódi kereszténységet jellemezték. ” Ha az összes tanuló, akinek segített befejezni az iskolát, az összes munkás, akinek személyesen segített jó munkát találni, a hivatalnokok, akiknek jó helyet biztosított, az összes árva, özvegy, szegény, akiket megajándékozott, igyekezne tovább adni a jót, akkor a nemzeteknek olyan sora alakulna ki, amely megváltoztatná a világot. „(Potáš, 1999, 117)
A háború utáni évek nem hoztak nyugalmat. 1948 második felében a görögkatolikusoknak nyíltan beszéltek a pravoszlavizálásról. A gyakorlatban is könyörtelen harc kezdődött szovjet minta szerint az egyház ellen. A feladat az volt, hogy az egyházat el kell szakítani Rómától. A P akció (pravoszlavia) keretén belül el kellett távolítani Gojdics Pál püspököt is. Mivel nem volt hajlandó átadni a katedrálist a pravoszlávoknak, letartóztatták és börtönbe zárták. A börtönben különböző kínzásoknak vetették alá, de ő a kínzások ideje alatt is folyton imádkozott. Amikor a kemény vallatási mód nem törte meg, lábára vascipőt húztak, és elektromos áramot vezettek bele. Szinte hihetetlen, de semmiféle változás nem történt. Pál csak nyugodtan állt és imádkozott. (Ausztráliába szökött börtönőr viszzaemlékezéseiből). 1951 januárjában Gojdics Pál püspököt hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre, minden vagyonának elkobzására, és 200 000 Kčs pénzbírságra ítélték. A lipótújvári (Leopoldov), ilavai, kassai börtönökben raboskodott, a nehéz és kegyetlen körülmények kikezdték egészségét. De nem volt benne gyűlölet, vagy lázadás, őreire gyakran sajnálkozva tekintett, és szüntelenül imádkozott. Részt vett a legpiszkosabb börtöni munkákban, segített beteg börtöntársai testi és lelki gyötrődéseit enyhíteni. Fokozatosan romlott az egészségi állapota, és 1960. július 17-én éjfél után 8 perccel elhunyt. Gyakran mondogatta: ” Mindig arra kérem a Mennyei Atyát, hogy azon a napon szólítson magához, amikor erre a világra küldött.” Kérése beteljesedett. 1990. szeptember 27-én bírósági eljárás alapján teljes rehabilitációt nyert. In memoriam a Masaryk rend II. fokozatát, és a Pribina rend I. fokozatát kapta meg.
Gojdics Pál püspököt 2001. november 4-én II. János Pál a Szent Péter téren boldoggá avatta.
Milyen üzenete van Boldog Gojdics Pál életének a ma embere, és külön a fiatalok számára?
Gojdics Pál üzenete a mai ember számára ugyan az, mint amikor élt: Isten a szeretet, és szeressük az Istent. Aki az Istent szereti, az embert is fogja szeretni, és aki az embert szereti, az a békére fog törekedni, és ha a békére törekszünk, akkor béke lesz a szívünkben, béke lesz a családjainkban, béke a nemzetünkben, és béke a világban. Ezt mondta Gojdics Pál püspök, és ezt mondaná ma is. A fiataloknak pedig az az üzente, hogy mentsétek meg lelketeket!
Köszönöm szépen a beszélgetést. További munkájához Isten áldását és hívei szeretetét kívánom.
