Szubjektív 9.
Bizonyára Önöknek is feltűnt, hogy Nagykapos Város Önkormányzatának Facebook oldalán stílusbeli változás állt be. Főleg, ami a bejegyzések megszövegezését illeti. Az élénk, lelkendező hangvétel („všetko je úžasné”) ismerős lehet az elmúlt évekből, a városban működő „független” hírportál hasábjairól.
Ez vélhetően azoknak a perszonális változásoknak köszönhető, ami kétségtelenül egyfajta jutalomfalat lehet a jól elvégzett, távolról sem „független” véleményformálásért cserébe, a tavalyi, választási évben.
Ízlés dolga, kinek tetszik, és kinek nem ez a stílus. Engem speciel, ha szabad kicsit személyesnek lennem, messzire üldözött az említett hírportál háza tájáról ez a csillámporral megszórt, lágy zselé állagú írásminőség. Pedig az elnevezéstől kezdve, a koncepción át, egészen a design-ig ötletgazdája voltam a projektnek. (A kolleginák nyilván másképp emlékeznek, de ez legyen az ő személyes buborékuk problémája.)
De nem ezek miatt a furcsaságok miatt ragadtam tollat. Ennél sokkal húsbavágóbb probléma jelent meg a fent említett változásokkal párhuzamosan.
A város hivatalos Facebook oldala eddig sem nyújtott kimagaslót a (szlovák-magyar) kétnyelvűség terén, de a legújabb bejegyzések magyar változata egyenesen színvonalon aluli.
Vagy az internetes fordítóból vett borzalmas mondatszerkezetekkel, vagy a hiányos magyartudásból fakadó fogcsikorgató tükörfordításokkal találtuk magunkat szemben. Amikor pedig egy-két gunyoros hozzászólás jelent meg a bejegyzések alatt, rámutatva erre, akkor is csupán annyira futotta, hogy nyögvenyelős, germanizmusokkal („A macska fel van mászva a fára.”) teletűzdelt javítás jelenjen meg.
Hogy miért olyan fontos ez? Hogy egyébként tökmindegy, hiszen mindenki érti?
Nos, kevesen vitatkozhatnak velem, amikor kijelentem, hogy korunk meghatározó civilizációs szegmense a kommunikáció. Az internet, a közösségi média és egyéb elektronikus médiák gyakorlatilag megszabják, merre haladjunk. Hogy ez jó, vagy rossz, az idő dönti majd el, de a jelenség hangsúlyos volta kétségtelen.
Emiatt nem mindegy, hogy a társadalom fontos szereplői, úgymint az államigazgatás vagy az önkormányzat hogyan használja ezeket az eszközöket. Több szinten is megjelenik az a felelősség, ahol a kommunikáció minősége, mint feltétel, meghatározó.
Lássuk azt a hármat (kompetenciák, referenciák, kultúra), amiket kiemelésre érdemesnek tekintek (főleg a vázolt problémával kapcsolatban):
Kompetenciák szintje
Azt mondják, a legboldogabb ember az, aki a korlátaival ugyanúgy tisztában van, mint az erényeivel. És önmagának sem fél bevallani a hiányosságait. Szokratész mondta: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”
Figyelembe véve, hogy a kommunikációnak mekkora jelentősége van társadalmunkban, mindenki, aki azt szeretné, hogy komolyan vegyék – cégek, intézmények, hivatali szervek – hangsúlyt fektet arra, hogy a kifelé irányuló információ áramlás kifogástalan legyen.
Arra törekszik, hogy az információkat létrehozó munkatársak – szóvivők, kommunikációs referensek, adminisztrátorok – magasan képzett, a területükön kompetens személyek legyenek.
Csúnyán visszaüthet, ha kérdőjeles tehetségű local hero „regényírók” vagy tudálékos facebook-huszárok ragadják magukhoz ezt a szerepet.
Ami pedig a többnyelvű kommunikációt illeti, elengedhetetlen, hogy az adott nyelvet anyanyelvi szinten bíró, mind szóban, mind írásban magas szinten kommunikáló személy lássa el ezt a feladatkört.
Referenciák szintje
Annak, hogy mihez és kihez viszonyulunk, kit és kiket tekintünk példának, óriási szerepe van a társadalomban. Gondoljunk csak a hírességek vagy a celebek, legújabban pedig az „influenszerek” pozitív vagy negatív befolyására.
A felnövekvő generáció pont olyan lesz, amilyen referenciákat kap felnőttéválása során. Jobb esetben a család, a szülői példa adja a meghatározó referenciát. De illúzió volna azt hinni, hogy korunkban ez a viszonyrendszer ugyanolyan biztos lábakon áll, mint teszem azt harminc vagy száz évvel ezelőtt.
A leginkább releváns példa erre az úgynevezett kereskedelmi televíziókban érhető tetten. Amikor az igényes tévénéző felháborodik a valóságshow-k közvetítette torz példák láttán, a nézettség-maximalizálásra törekvő műsorkészítők azzal a vállrándítással felelnek, hogy nem muszáj nézni, el lehet kapcsolni.
Ez egy borzasztóan felelőtlen hozzáállás. Ha az információt létrehozó közeg (média) elhárítja a felelősséget a referencia-alkotás során, és a társadalomra bízza, hogy a minden csatornán ömlő szennyből kicsipegesse a minőségi tartalmakat, az a szakmaiság mélypontja.
Elvileg ők a szakemberek. A referencia-alkotás nem játék. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, egy vállrándítással letudni annak felelősségét. A gyerekeink mentális egészsége egész egyszerűen nem válhat üzleti terv tárgyává.
A nyelvhelyesség, a választékos beszéd, a stílusos megfogalmazás szintén referencia-alkotó elemek. Ha rálegyintünk, és azt mondjuk, „jól van, hát úgyis értik”, egyszersmind elfogadjuk azt, és beletörődünk abba, hogy a köznyelv lezüllik, konyhanyelvvé degradálódik. És vele együtt társadalmunk, nyelvi, kulturális, nemzeti közösségünk (a rossz referenciák hatására) elkorcsosul.
Kultúra és közösség szintje
És itt el is érkeztünk a kétnyelvű kommunikáció miértjéhez. Kikerülhetetlenül föl kell tennünk a kérdést: Miért van szükség Szlovákiában, Nagykaposon arra, hogy az önkormányzat az államnyelv mellett magyarul is kommunikáljon?
A válasz: Nyilvánvalóan nem azért, hogy az adott hivatal nagy kegyesen jóemberkedjen. Hanem azért, hogy a városban élő magyarajkú közösség megkapja azt a visszacsatolást, ami közösség voltát igazolja.
Csak ezen önigazolás birtokában lehet esély arra, hogy a magyarok, mint nyelvi, kulturális, nemzeti közösség a megmaradás és a gyarapodás esélyével tekintsenek az előttük álló időkre.
A magyarság fogyása álatlános jelenség a Felvidéken. Sem a második nemzetiséggel való trükközés, sem egyéb népszámlálási számmisztika nem csökkentette a közösségünkre nehezedő asszimilációs nyomást. Nagykaposon pedig az országos szinthez mérten is kirívó az arányszám eltolódása.
Ha egy városban, ahol a folyamatok eleve kedvezőtlenül alakulnak, a magyar nyelv hivatali szinten is lezüllik, ott további negatív átrendeződés várható.
Ezért van nagy szükség kétnyelvűségre. És ezért van szükség hatványozottan MINŐSÉGI KÉTNYELVŰSÉGRE.
Zárszó
Jelen írásom nem fogja elnyerni bizonyos körök tetszését. Sőt dühös válaszreakciókra számítok. Mint ahogy általában lenni szokott, amikor porszemet ejtek a „Minden oly csodálatos, hogy azt már ki sem lehet mondani!” nótát játszó gépezetbe.
De nem a népszerűségi verseny babérkoszorúja miatt fogalmaztam meg az aggályaimat. És nem félek a személyem ellen irányuló pocskondiázástól sem. (A tavalyi év megkeményítette a bőrömet.)
A mutatóujjamat emeltem most fel mindazok okulására, akik fontos beosztásban a kompetenciák, a referenciák és a magyar közösség kultúrája, annak megmaradása iránt felelősséggel tartoznak városunkban.
