Megkérdeztük Nt. Kraus Viktor nagykaposi református lelkészt, az Ungi Egyházmegye esperesét
Esperes úr, Ön 2023. május 15-től a Nagykaposi Református Egyházközség lelkésze, november 5-én beiktatták a lelkipásztori szolgálatába. Egy református lelkész soha nem egyedül vált helyet, de feleséggel, gyermekekkel együtt. Jelentett ez az Önök esetében valamilyen nehézséget, vagy olyan változást, amely átrendezte a család életét?
Tulajdonképpen az életünk fenekestől fordult fel. 2004 novemberétől szolgáltunk Mokcsában és Ungmogyoróson. Azóta eltelt 19 év. Szerettünk ott lenni, jól éreztük magunkat, ott rendezkedtünk be. Az eddigi életünk legfontosabb mozzanatai oda kötnek bennünket. A két fiunk ott született meg, oda vittük őket haza. Ott nőttek fel, ott tanultak meg biciklizni, fára mászni, focizni. Tehát minden oda kötött bennünket, és hát 19 év után eljött az idő, hogy váltsunk, vagyis úgy irányította az Úristen a dolgainkat, illetve a kaposi gyülekezet életét is, hogy váltásra került sor. Meghívást kaptunk, és mi elfogadtuk. Azért beszélek többes számban, mert ez egy közös döntés volt. Ilyen kérdést nem lehet család nélkül meghozni, mert családban élünk. És a családtagok kiveszik és eddig is kivették a részüket a szolgálatból, most is így van ez, akár a gyerekekről, akár a feleségemről legyen szó, természetesen a feleségem nagyobb mértékben, mint a srácok. És hogy mennyire bolygatta fel az életünket? Ahogy mondtam az elején, teljesen. Igazság szerint teljesen át kellett szervezni a mindennapjainkat, és teljesen máshogy is néznek ki a mindennapjaink. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Egy kicsi falusi közösség másként működik, mint egy városi. Ott a heti szolgálatok elvégzése mellett sokkal több időnk volt egymásra, és az időnk nagy részét az udvar rendezése, kertrendezés és hasonló dolgok tették ki. Itt pedig ez alapvetően más. Gyakorlatilag itt reggeltől délutánig, vagy ha Istentiszteletes nap van, akkor estig az emberek között vagyunk, problémákat oldunk, alkalmak vannak, amelyeket el kell végeznünk, és amelyeket szervezünk is, tehát teljesen más az élet. De belerázódtunk úgy érzem, és szeretjük is nagyon, élvezzük ezt a kis nyüzsit körülöttünk. Tehát ilyen szempontból változott meg az életünk. Ahogy az egyik presbiter hölgy, nagyon kedves, jó barátunk Mokcsából azt mondta, amikor bejelentettem a gyülekezetben, hogy meghívtak Nagykaposra, és elfogadtam a meghívást, hogy: „De azért tudja tiszteletes úr, hogy innen, a béke szigetéről egy teljesen más helyzetbe kerülnek.” Azt mondtam, természetesen tudom. De igazából azt, hogy milyen lesz, csak sejtettem, és csak most tudom. Már eltelt néhány hónap május15 -től, hogy hivatalosan egyik megválasztott lelkipásztora vagyok az egyházközségnek. Mert ketten szolgálunk lelkészként Pándy Árpáddal, aki azóta is teljes jogú lelkésze a gyülekezetnek. Tehát itt nem váltás történt, hanem csak egy struktúraváltás. Az istentiszteleteket ketten végezzük, mindent igyekszünk megbeszélni, nyilván vannak olyan dolgok, amelyekbe ő jobban belelát, hiszen 25 éve szolgál már itt. Segít, és szükség is van a segítségére, nagyon jó viszony van közöttünk. Úgyhogy ilyen téren teljesen megváltozott az életünk, de szeretném hangsúlyozni, hogy tetszik nekünk ez a változás, és hogy bele is illeszkedtünk ebbe.
Ön, mint esperes, több egyházközség vezetője. Mit jelent ez a munka időben, szervezésben és egyéb más vonatkozásban?
Az Ungi Egyházegye esperese vagyok, amelyik a legkisebb megyéje az egyházunknak. Kilenc egyházmegyénk van, 7 magyar, és 2 szlovák. Minden tekintetben a legkisebb egyházmegye az ungi abból kifolyólag is, hogy ketté választ bennünket egy határ. A határ túloldalán, Kárpátalján is van egy Ungi Egyházmegye, amely azért nagyobb, mint a mi egyházmegyénk. Együtt eléggé szép nagy egyházmegye lennénk, de ezen most jelenleg nem tudunk változtatni. És hogy megvan-e közöttünk a kapcsolat? Természetesen fenntartjuk a kapcsolatot. A korábbi esperes úrral, Balog Attilával is nagyon jó viszonyban voltunk, a jelenlegi esperes Kolozsi András, a Nagydobronyi Gyülekezet lelkipásztora. iskolatársam volt Sárospatakon, felettem végzett egy évvel, tényleg jó a kapcsolat közöttünk. Egy kicsit szorosabbra kellene fűznünk, és próbálkozunk is vele, csak most ez a gyülekezetváltás ennek nem kedvez, jóval kevesebb időm van, de a kapcsolat megvan. Visszatérve az eredeti kérdésre: Az egyházmegye 18 gyülekezetből áll, ebből 13 anyaegyházközség, és ez azt jelenti, hogy 13 lelkészi állás lehetne az egyházmegyében. Jelenleg 3 gyülekezet van bentlakó lelkész nélkül, Nagyráska, Mokcsakerész és Vaján. Sajnos kevés a lelkész, és ez már országos szinten is kezd gondokat okozni. A pozsonyi és komáromi egyházmegyékben kevésbé, ott sokkal több lelkész szolgál a gyülekezetekben, de Pozsony és Komáromtól keletre, mindenhol jelentkezik a hiány. Foglalkozunk is vele egyetemes egyházi szinten, hogy hogyan lehetne ezt megváltoztatni. Nem igazán jelentkeznek gyerekek a teológiákra, kevesen vannak, kevesen vagyunk. Keressük az okokat, próbáljuk ezeket feltárni, próbáljuk ezeket megoldani azért, hogy a szolgálat biztosított legyen. Jelen időben ezt meg tudjuk oldani helyettesítésekkel. De azért van mit csinálni nagyon sokunknak.
Ez minden egyházban probléma, és ez nem olyan, hogy cipész, vagy könyvelő akarok lenni, úgy tudom ehhez elhívás kell. Hogyan tudják ezt meghallani a gyerekek, vagy hogyan lehet őket segíteni, hogy meghallják?
Ezen dolgozunk, hogy a lelkészi hivatás irányába hogyan tudnánk a gyerekeket kicsit mozdítani. Az a helyzet, hogy nagyon sok olyan fiatal van az egyházunkban, akik szeretik az Úristent, szeretik az egyházunkat, de nagyon sokszor azt mondják, hogy máshogy is tudom én szolgálni az Úristent, az egyházamat, gyülekezetemet, nemcsak lelkészként, és inkább ebbe a másik irányba indulnak el. A kilencvenes években volt egy robbanás, akkor nagyon sok fiatal ment teológiára, én is azok közé tartozom. Lehet, hogy a rendszerváltás miatt volt egy hurrá érzés a fiatalok körében, de ezt nem lehet elhatározásból, vagy valamilyen képet kergetve végezni, vagyis lehet, csak abba az ember nagyon hamar belefárad, belekeseredik, ha nincs elhívás, és a megerősítés a mindenható Isten részéről.
A református hívek ismerik Önt, de Ön, mint református lelkipásztor, fontos tényező is a város életében. Kérem beszéljen magáról, családjáról, hogy mi, felekezeten kívüliek is megismerhessük Önöket.
Nyilvánvalóan egyet értek. Jó, ha ismernek, és minél többen ismernek. Magamról? Nem is tudom hol kezdjem. Tiszacsernyőben nőttem fel, Kassára jártam kereskedelmi szakközépiskolába. Teljesen más világ, és nem igazán tudtam magam elképzelni egy irodában ülve. Sokáig kerestem azt, mi is akarok lenni, illetve mivel szeretnék foglalkozni. Találkoztam a feleségemmel, aki akkor még nem volt a feleségem, és tulajdonképpen ott változott nagyon sok minden. A vele töltött hónapok, évek után szépen lassan kialakult az, hogy közelebb kerültem a Mindenható Istenhez, az egyházhoz, a gyülekezethez. A feleségem mindig is templomjáró ember volt, és én követtem. És megszólított az Úristen. Azt is mondhatom, hogy rajta keresztül történt mindaz, ami történt. Hiszem, hogy az Úristen ezt nem véletlenül alakította így, hogy mi találkozzunk, neki célja volt velem, velünk. Sárospatakra jártam teológiára, mert az volt a legközelebb, és az volt a legszimpatikusabb is számomra. Egy kicsit göröngyös volt az út odáig. Volt néhány dolog, amit meg kellett oldani, de hála Istennek minden megoldódott, és el tudtam ott kezdeni a tanulmányaimat. 2003-ban be is fejeztem, vagyis az első 5 évet. 2003 nagy év volt, a tanulmányaim befejezése után össze is házasodtunk a feleségemmel, és az első szolgálati helyemre is kihelyeztek, mégpedig Bacskába Nt. Lucskai András esperes úrhoz segédlelkésznek. Bátran mondhatom, hogy az alatt az egy év alatt talán többet tanultam esperes úrtól, mint a teológián, mert mindenbe bevezetett, és mindent megmutatott, rengeteget beszélgettünk, tehát nagyon-nagyon hasznos év volt számomra. Ezt követően októberben kézhez kaptam a levelet, hogy Bacskából áthelyeznek Mokcsába. Bevallom őszintén, azt sem tudtam hol keressem, még a térképen sem. Akkoriban még GPS sem volt. Jól éreztük ott magunkat. Ott született mind a két fiunk, Viktor Máté az idősebb, ő 18 éves volt idén szeptemberben, Csongor Kende pedig 12 éves volt márciusban. Feleségemmel, Saroltával pedig 2003-tól vagyunk házasok, de jóval korábban találkoztunk, 1996-ban, vagyis 96-tól vagyunk együtt.
Hogy mit jelent az én esetemben az, hogy a jó pap is holtig tanul? Azt, hogy minden nap más emberekkel találkozom, más problémákkal, vagy éppen más örömökkel keresnek, vagy találnak meg minket, és ezekből nyilvánvalóan sokat lehet tanulni.
Egy előbbi riportjából idézek: Nekünk dolgunk, feladatunk van itt, ebben a világban, ezen a környéken: amit a Mindenható Istentől kaptunk, azt egyben kell tartanunk, meg kell tartanunk és gyarapítanunk. Milyen tervekkel, célkitűzésekkel érkezett Nagykaposra?
Elsődleges, és legfontosabb feladat az Ige, az Evangéliumhirdetése. Ennél fontosabb semmi nem lehet. Nekem, és minden lelkésznek ez az elsődleges feladata. Ami pedig azt az idézetet illeti, ez részemről egy hitvallás. Az Úristen úgy intézi a dolgainkat, az életünket, oda helyez bennünket, ahol minket látni akar, és ha engedünk neki, akkor vagyunk igazán a helyünkön. Nyilvánvalóan az embernek megvan az a lehetősége, hogy szembe menjen az Úristennel, de azt már Jónás történetéből is tudjuk, hogy ez nem szokott jóra vezetni. Az, hogy mi itt vagyunk, az az Úristen akarata, szándéka és vezetése. És hogy mi az, amit el kell végeznünk, az a későbbiekben kiderül. Természetesen van egy elképzelés, hogy mi az, amit elvárnak tőlünk, vagy mi az, amit nekünk mindenképpen meg kell tenni, és felvidéki magyarként nem mondhatok mást, mint hogy az Evangélium hirdetése mellett a legfontosabb feladat annak a közösségnek a megtartása, gyarapítása és segítése, amelyben élünk, jelen estben ez a nagykaposi, veskóci és ungvidéki magyar közösségnek a megtartása és megerősítése. Ez egy nagyon fontos feladat, vagy része a feladatunknak, és a kettőt nem szabad elválasztani egymástól. Meggyőződésem, hogy hit nélkül, Isten nélkül a közösségeink el fognak veszni. Nem a külső tényezők tartanak meg bennünket, hanem az Istenbe vetett hit. Az Isten tart meg bennünket. Ezt a kettőt nem lehet és nem is szabad külön kezelni, tehát azt mindenképpen látni kell, hogy soha nem a politikumtól függött a közösségünk léte, ereje és gyarapodása, hanem mindig is az Isten kezében volt és van. Folyamatosan élünk egy olyan időszakot, hogy nincs parlamenti képviselete a felvidéki magyarságnak, és hát valahogy mégis vagyunk, tudunk tenni és tudunk mozogni, tehát nem ettől függ feltétlenül az, hogy mi tudunk-e erősödni. Bár kétségtelenül jó lenne, ha lenne képviseletünk, de nem ez fog megtartani bennünket. Nem attól fogunk elveszni, ha nincs, hanem akkor fogunk elveszni, ha nem fogunk tudni mibe kapaszkodni, vagy kibe belekapaszkodni.
Vannak-e olyan társadalmi változások, világtrendek, amelyek a református egyházat lépésváltásra kényszerítik, esetleg hangsúlyosabb jelenlétet kívánnak az eddig megszokott kereteken kívül is?
Ez attól függ, hogy éppen miről beszélgetünk. Ha az emberek fogyasztói szokásairól, akkor nyilván kell egy valamiféle változás. Ötven, vagy harminc évvel ezelőtt természetes volt, hogy mindenki eljött a templomba, és elértük az embereket. Ma úgy változik meg és változott meg a világunk, hogy nem koncentrálhatunk csak a templomra, valami más utat is kell találni, amellyel meg tudjuk szólítani az embereket. Ezen dolgozunk. A covid nagyon sok mindent megmutatott ilyen szempontból. A lezárások alatt a templomok is zárva voltak, nem lehetett istentiszteletet tartani. A lelkészek azonban megtalálták az utat. Voltak, aki nyomtatott formában széthordta az igehirdetést vasárnapról-vasárnapra minden házba. Voltak olyanok, akik az online térben hirdették Isten Igéjét, és mai napig is megmaradt ez a szokásuk. Mi úgy oldottuk meg ezt Mokcsában, hogy a hangosbemondón keresztül hangzottak el az igehirdetések. Lehetőségem volt a polgármester segítségével kamerán keresztül megnézni, hány ember hallgatja az igehirdetést. Az emberek kint álltak a kapukban, nyitva hagyták az ablakokat. Tehát az emberek szívében van egy vágy, hogy hallgassák az igehirdetést, tudjanak az Istenről, hallják az Ő szavát, az üzenetét. Az internetes számok is azt mutatták, hogy vasárnapokon keresztül több százan, sokszor több ezren is meghallgatták az igehirdetést. Viszont, amikor megnyitották a templomokat, az emberek egy része nem jött el, sőt mai napig sem tért vissza a templomainkba. Ez egy általános jelenség. Tehát ez is lehet egy út, viszont nem szabad elengednünk a templomot, mert ezzel a közösség veszne el. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy az emberek szeressenek eljárni a templomba, ne csak mindent otthon akarjanak meghallgatni. Vagyis keressük a megoldásokat, dolgozunk rajta. Nincs tökéletes megoldás, de az Úristen majd úgy irányítja a dolgokat, hogy jó legyen.Legalábbis nekem ez a meggyőződésem.
Hogyha pedig másféle társadalmi változásokról van szó, nekem elég radikális a véleményem: Nekünk van egy Szentírásunk, amelyben világosan elmondja az Úristen, hogy mit akar, és leírja azt is, hogy mi bűn, és mi nem bűn. És nekem, de hála Istennek nem csak nekem (volt egy lelkész továbbképzőnk az ősz folyamán Beregfürdőn, ahol a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nagyon sok lelkésze részt vett, és erről is volt szó, vagyis az LMBTQ kérdések kerültek megvitatásra), de a lelkészeink mondhatom 100%-nak az a hite, hogy csak a Szentírás, a Mindenható Isten szava lehet fontos. Ilyen tekintetben viszont nem szabad az egyháznak engednie. Van egy nagyon jó mondat, nem én találtam ki, valahol az interneten olvastam,hogy ha az Úristen valamiről azt mondta, hogy bűn, akkor egyáltalán nem számít a te véleményed, mármint az ember véleménye. Ehhez kell tartanuk magunkat, ebből nem szabad engedni. Véleményem szerint ebben nem szabad hasonulnunk a világhoz semmiféle tekintetben. Minden másban, az emberek elérésében, szociális kérdésekben igen, de ami bűn, az bűn, és azt ki kell mondani, és ezt igyekszünk is.
Ön szerint mik a legnagyobb veszélyek, amelyek a mai fiatalokra leselkednek, amelyektől meg kell védeni őket? Tud-e feladatot vállalni ezekben az egyház? Ha igen, vannak-e konkrét elképzelések, módszerek, jó példák, amelyeket át lehet ültetni a mi viszonyainkra?
Mi a legnagyobb veszély, ami nemcsak a fiatalokra veszély, de őket hatványozottan éri el? Az éppen az, amit el akar hitetni velünk a világ. Olyan dolgokról, amelyek nem Istentől valók és nem természetesek, azt állítják, hogy azok teljesen rendben vannak, és teljesen természetesek. Arról van szó, hogy az ördög el akarja velünk hitetni, hogy ő nem létezik. Bevallom, hogy ez egy akciófilmből való idézet, ott mondta az egyik főgonosz, hogy az ördög legnagyobb trükkje az, hogy elhiteti az emberrel, hogy nem létezik. És ez egy óriási mondat, mert ez tényleg így van. Mert ha az ember elhiszi, hogy minden jó, minden természetes és elfogadható, és ha ezt mondja, akkor már rajta van egy úton, amely a kárhozatba vezet. Nyilvánvalóan meg kell mutatni a fiataloknak, hogy mi a valóság, hogy igen, vannak bűnök, vannak rossz dolgok, az ördög is munkálkodik ebben a világban, de nekünk nem rá kell figyelni. És ebben látom a legnagyobb feladatunkat, hogy hittan órákon, káté órákon, minden közös találkozáskor figyelmeztessük őket arra, hogy körülvesz minket nemcsak az Isten, aki nyilván hatalmasabb és erősebb, de folyamatosan ott van mellettünk az ördög is, és el akar téríteni bennünket a jó útról. Akkor tudunk a jó úton haladni, ha nem rá, hanem az Istenre figyelünk. Ehhez viszont ismerni kell Istent. És akkor visszakanyarodok oda, ahonnan indultunk, hogy a legfontosabb feladat az Evangélium hirdetése, az Isten dicsőségének a hirdetése, hogy megtanítsuk a gyerekeknek, hogy kicsoda Isten.
Régiónk számára talán a legnagyobb veszélyt az ügyes,életerős fiatalok elvándorlása jelenti, akiknek a jelent és jövőt is kellene biztosítaniuk. Lehet-e feladata ennek megállításában az egyháznak? Látja -e az együtműködés szükségességét a történelmi egyházak között ezen, és esetleg más területen?
Nézze, ez nem egy olyan dolog, amit meg tudunk most így ketten beszélni, megoldani, és szerintem mások sem, mert több összetevős a történet. Az első, és legfontosabb rész, amit mi felnőttek érzünk, de talán a fiatalok is, hogy egy kicsit, vagy nem is csak kicsit hátrányos helyzetben vagyunk ebben az országban. A másik része a dolognak az, hogy a munkalehetőség a környéken meglehetősen szűk és kevés. Most még a villanytelepet is zárni akarják, és ez egy olyan dolog, amit mi, az egyház nem tudunk megoldani. Nem tudunk munkahelyeket teremteni. Nyilván az imádságainkban mindig ott van, hogy az Úristen segítse ezt valahogy megoldani, de ha egy fiatal azt látja, hogy itthon nem tud magával mit kezdeni, nem tud pénzt keresni, nemtudja biztosítani a megélhetését, akkor az egy kézenfekvő gondolat, hogy megy másfelé. Az okot nem keresném a gyenge identitástudatban sem. Azoknak a gyerekeknek nagy része, akik innen elmennek, nem azért megy el, mert nem érzik magukat magyarnak. Ez abszolút a mindennapi megélhetés kérdése. Itt most belemehetnénk abba, hogy mi mindent lehetett volna csinálni, amikor kormányközeli volt és kormányban volt a magyar párt, de ezek nem történtek meg. Teljesen fölösleges visszamenni ahhoz, hogy mi lett volna, ha…. Azon kell dolgozni, hogy azok, akik kimentek, vágyjanak visszajönni. Lehetőséget kell teremteni, még mindig nem késő. Én nagyon sok olyan emberrel beszélgettem, akik kimentek munkalehetőség miatt, és nyugaton dolgoznak. A túlnyomó többség azt mondta, hogy ha lenne lehetőség itthon megvalósítani önmagát, megélhetést találni, akkor hazajönne. Sajnos azt kell mondani, hogy azok, akik a környéken politikával foglalkoznak, nagyon sok mindent nem tudnak tenni. Itt viszont el kell mondani, hogy hiányzik az országos parlamenti képviselet. Erre lett volna ez jó. Viszont amikor ez megvolt, akkor sem történtek látványos dolgok. Egyszerűen nem tudtunk előre menni. Most teljesen fölösleges lenne bárkit is hibáztatni, minden úton-módon meg kell próbálni ezen a helyzeten változtatni. Nem egyszerű, és nem lesz egyszerű, de ahogy már mondtam, ez nem az egyház dolga.
A kérdés második része, hogy a történelmi egyházak együttműködését mennyire tartjuk fontosnak? El kell mondanom, hogy mindenféleképpen. Nyilvánvalóan vannak közöttünk különbségek. Máshogy éljük meg a hitünket, és ebből voltak feszültségek a múltban, és vannak a jelenben is, de olyan mértékben változott meg a világ körülöttünk, hogy meg kell látni azt, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy két Krisztushívő ember haragudjon egymásra, viaskodjon egymással csak azért, mert az egyik református, a másik katolikus. Mi ezt még annyira nem érzékeljük hála Istennek, remélem nem is fogjuk, de olyan kihívásokkal néz szembe a keresztyénség a világban, ami példa nélküli. Talán a török időkben volt ilyen, de még akkor is maga a reformáció tudott terjedni. Ott is volt egy bizonyos normális életkeret. Most pedig egy nagyon erőszakos támadásnak vagyunk kitéve világszinten. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymásnak feszüljünk. Tehát amiben lehet, le kell ülnünk, beszélnünk kell, meg kell egyeznünk, azt kell mutatnunk, hogy mi egyek vagyunk. Hála Istennek mindkét szolgatárssal itt Nagykaposon nagyon jó a viszonyunk. És bár vannak közöttünk különbségek, de egy a Krisztusunk, és ez a legfontosabb. Nem a különbségekre kell figyelni és össszpontosítani, hanem ami összeköt bennünket.
Gyönyörű, irigylésre méltó közösségi épülettel rendelkeznek. Milyen célokra használják ki, és milyen terveik vannak a jövőre nézve?
Amióta itt vagyunk, nagyon sok minden volt már itt. Most legutóbb, ha a beiktatást nem számítjuk, a második világháború áldoizataira emlékeztünk a Csemadok szervezésében, a megemlékezés a mi nagytermünkben volt megtartva. Ezt követően volt a koszorúzás kint a téren. Minden ehhez hasonló alkalomra mi nyitottak vagyunk. Állandó jelleggel helyet biztosítunk a sakk szakkörnek. Hetente jönnek a kis sakkozók a klubhelyiségbe. Van egy nagyon szépen berendezett helyiségünk, ahol nagyon sok játék van kisgyerekeknek, tábla, asztal, ahol tudnak rajzolni. A nagyobb gyerekeknek van csocsó, biliárd asztal. Könyvtár van, ahol olvasgatni lehet, esetleg könyveket lehet kölcsön venni. Ott van kialakítva a hely is, ahol a sakkozók le tudnak ülni. Egyenlőre ezek a fix programok. Természetesen jönnek a hittanosok, a kátésok. Egyházi szinten folyamatosan használjuk ezeket a tereket, de nyitottak vagyunk minden más programra. Mindenképpen szeretnénk egy működő ifjúsági közösséget létrehozni, és ehhez minden infrastruktúrális lehetőség adott. Ezen dolgozunk, ez a fő cél, hogy a fiataloknak legyen lehetőségük leülni és kultúrált körülmények között, félelem, vagy aggodalom nélkül beszélgetni, játszani. Emlékszem, fiatal korunkban szeretünk volna mi is egy ilyen helyet, de nem volt. És ez van ma is, a fiatalok lemennek egyik, vagy másik szórakozó helyre, ezt szeretnénk valahogy kiváltani ezekkel a terekkel. Ezen felül nyitottak vagyunk, ha a város szeretne valamit szervezni, és jónak találja a létesítményünket, de természetesen a Rákóczi Szövetség, vagy a Csemadok is. Meg tudunk egyezni, jó partneri viszony van közöttünk. Amikor ide költöztünk, és még nem volt mindenről áttekintésünk, arra lettünk figyelmesek a feleségemmel, hogy az előtérben nagy beszélgetés folyik. Hallottuk, hogy ez nem a megszokott mozgás, hanem sok ember beszélget. Kíváncsiak voltunk, és megtudtuk, hogy egy önsegélyző csoport tartott beszélgetést traumán átesett emberek számára. Tehát ilyen események lebonyolítására is van lehetőség.
Meg kell említenünk a Református Egyház által létrehozott és üzemeltetett Kiskakas Óvodát és Bölcsődét, amelynek azt hiszem nagyon sok szülő, de a város egésze is örülhet. Ezen felül Vajánban működik a református iskola. Azt szeretném megkérdezni, miben különböznek ezek a létesítmények az államilag finanszírozott oktatási intézményektől?
A nálunk tanuló gyerekek is érzik, hogy itt van valami több. Nem csak az oktatásról szól a történet, hanem van egy lelkülete. És nyilván ezt a lelkületet a Mindenható Isten adja a hittanórákon, áhitatokon, tanárok hozzáállásán, lelkészek jelenlétén keresztül. Nemcsak református, hanem katolikus atya is szolgál közöttünk a katolikus hittanórákon, amelyeken a mindenkori csicseri katolikus lelkipásztor szolgál. Most jelenleg Schmotzer Péter lelkipásztor. Úgy hallottam, a gyerekek nagyon szeretik. Ezen felül három református lelkész Beňadik Adrián, Egri Gergő és jómagam szolgálunk az iskolában, és a gyerekek érzik, hogy ez egy más közeg. És az az érdekes ebben az egészben, hogy akkor kezdik el igazából érezni és látni a különbséget, amikor elmennek középiskolába. Az már nem egyházi, hanem világi intézmény, és nagyon sok gyerek jött vissza azzal, hogy jó a suliban, de azért valami hiányzik. És én örülök, hogy érzik a többletet ezzel kapcsolatban. Valami ilyesmit szeretnénk az óvodában is, és jó úton vagyunk efelé. Hála Istennek a tanító nénik és nem csak ők, közel vannak az Istenhez, és közel is akarják vinni a gyerekeket Istenhez. Alakítják azt a lelkületet, amire szükség van. Nagyon rövid ideje működik az intézmény, és nem lehetett még annyira kidomborítani ezt a lelkületet, de jó úton haladunk. Én nem szeretném direkt módon összekapcsolni a bölcsit és óvodát az iskolával. Ez két különálló intézmény. Szeretnénk elkerülni azt, hogy a szülök kényszert érezzenek, hogy ezután majd az egyházi iskolába irassák a gyermekeiket. Mindenképpen el akarjuk kerülni, hogy feszültségek legyenek a magyar iskolák között a térségben. Az a véleményem, hogy amennyire csak lehet, jó kapcsolatokat kell ápolni a magyar iskolák között. Tehát szeretettel várjuk a gyerekeket a vajáni iskolába, de nem történik semmi baj, ha a szülő ezt máshogy gondolja, máshogy tudja megoldani.
Közeledik a Karácsony, az emberek fel akarnak készülni lelkileg is, közelebb akarnak kerülni Istenhez. Önök mivel készülnek a karácsonyi ünnepkörre?
Lesznek a klasszikus megoldások. A vajáni gyerekek hoznak egy nagyon szép adventi műsort a gyülekezet közösségébe az első adventi vasárnapon. Lesznek saját alkalmaink is, ezek még formálódnak. A gyerekekkel is készülünk karácsonyi műsorra, megpróbálunk egy megszólító műsort összehozni, ami majd könnyeket csal a szemekbe, nyitottá teszi a szíveket, mert azért el kell mondani a karácsonyról, főleg a karácsony estéről, hogy olyanok is eljönnek a templomba, akik máskor nem. És ez egy jó alkalom arra, hogy a Mindenható Isten megszólítsa az embereket. Mi megteszünk mindent, de a többi rajta múlik. Tehát a mienk a magvetés, a többit az Isten adja. Ezen felül több konkrét dolog nincs lefixálva. Szóba került, hogy a Sárospataki Református Gimnázium kórusát meghívnánk, és ezt összekötnénk egy istentiszteleti szolgálattal. Ezzel kapcsolatban még nem tettünk konkrét lépéseket. És természetesen istentiszteleteink lesznek bőségesen az adventi és a karácsonyi időszakban is. Megtartjuk a szokásos adventi játszóházat, ahová várjuk nagy szeretettel a gyerekeket. Az oviban egy vásárra készülünk, a gyerekek és a szülők által készített apróságokkal az idős embereknek kívánunk áldott ünnepet.
Esperes úr szeretnék kérni egy Igét olvasóink számára.
A 90. zsoltárból idéznék, amely a gondolataimban és beszédeimben is nagyon sokszor megfordul, ez pedig így hangzik:
„Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!“
Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.
Fotók: Kraus Viktor archívuma
