Géczi Lajos azon jellegzetes tanáregyéniségek egyike volt, akik munkásságukkal sok generációnyi értelmiségi pályáját alapozták meg. Ő és még néhány másik tanár kivételes emberi nagyságuk és szintén emberi gyarlóságaik ellenére olyan tarisznyát akasztottak az érettségizettek nyakába, amivel bátran nekivághattak bármelyik hazai vagy külhoni egyetemnek, Kassától Pozsonyig és Prágától Budapestig. Tárgyi tudás mellett szigorú magyarság- és főleg kisebbségtudatot is plántált a nebulók makrancos fejébe. A nagy költők kulcsverseit, a nagy írók meghatározó regényeit az osztály leggyengébb tanulójának is olvasnia kellett, fejből megtanulni. Ha vért izzadt, akkor is, ha matematikából, fizikából és egyéb rettenetes tantárgyakból akár hatosa volt, akkor is. Valószínűleg közelebb kerültem hozzá, mint a legtöbb tanítványa. Nemcsak azért, mert első irodalmi zsengéimet javítgatta, (majd közölte, hogy ilyen névvel írni nem lehet, sürgősen válasszak egy másikat), hanem mert réges-régi időkben vállvetve próbáltunk létrehozni egy ma is vállalható újságot. Egy olyat, amely nem aktuálpolitikai hízelkedéseket tartalmaz, hanem eredeti véleményeket, netán irodalmi alkotásokat, a „többet ér egy rossz vers, mint egy jó pártgyűlés” mottó szellemében.
Idősebb korában sokat utazgatott, s ilyenkor háza-kertje őrzésével- karbantartásával engem bízott meg. – Nyugodtan hívhatsz vendégeket. – közölte nagylelkűen. – Itt a fa, ezt úgyis el kell tüzelni, ezen a helyen rakhattok tüzet.
Hát, raktunk is. Tudják, vannak olyan összejövetelek, amikor egy idő után néhányan felívják néhány ismerősüket, hogy itt milyen jó buli van. Akik szintén felhívják néhány ismerősüket. Így aztán a miniatűr kert egy idő után afféle szabadtéri amerikai lagzi jellegét öltötte, közepén a fennen lobogó máglyatűzzel. Hazatérte után diplomatikusan megkérdezte: – Khm… a szőlőre felakasztva találtam egy szemüveget. Nem hiányzik a jogos gazdájának?
De, hiányzott. Fő, hogy megkerült, nem? Fiatalok voltunk, szabadok s boldogok, csak akkor persze még ezt nem tudtuk.
Jellemző, hogy képes volt huszon-egynéhány gyereket vonatra pakolni és elvinni a román tengerpartra, egy árva tanárnővel. Egy színtársulat tagjait, akik Móricz Zsigmond: „Árvácska” című darabjával akkorra már bejárták az Ung-vidék és Bodrogköz művelődési házait, Sárospatakot, sőt a Nemzeti Színház világot jelentő deszkáin is megjelenhettek. Egy gyorsvonatról valahogy lekéstünk, és képes volt addig nyaggatni az állomásfőnököt, annak főnökét, bárkit és mindenkit, folyamatosan és kreatívan káromkodni oroszul és németül, míg meg nem állítottak egy másik gyorsot, amin persze állva kellett utaznunk, de kit érdekelt.
Itt van előttem az „Ungi népmesék”, benne az ajánlás: „Tóth Feriék leendő gyerekének”. Az évszám: 2003. Sok víz lefolyt azóta az Ungon, de valami sosem változik. Számosan besorolták a „nehéz ember” kategóriába. Minden közösségben van egy-két ilyen. Jellemző tulajdonságuk, hogy akkor is véleményt mondanak, ha senki nem akarja. Akik szavukat emelik olyan potomság miatt, hogy ezen a táblán helytelen a magyar fordítás. Meg hasonlók, amiből az égvilágon semmi hasznuk sincs. Ebből a szempontból „nehéz embernek” lenni követendő példa is lehet. Mármint ha valaki bírja, akár egy életen át.
Köszönök mindent, tanár úr.
