Elhunyt Balázs Ferenc. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, a Korál együttes ikonikus alapító-vezetője és énekese hatvankilenc évet élt.
Gyerekként sokat lógtunk a kultúrház kopott falainál, és ennek több oka is volt. Egyrészt valahol lenni kellett, de a kultúrház mindig elhozta számunkra a világot. Nem az országot, hanem a világot. Oda ugyanis időnként olyan emberek érkeztek, akik magukkal hozták a könyvek, a színházak és a zene illatát.
Az egyik ilyen álmos délutánon érkezett a Korál együttes. Fecóék aznap koncertet adtak, s bár falun nem élt olyan srác, aki fekete báránynak érezte volna magát (az első Korál-lemezen van a Fekete bárány című dal), de a nóta, amit a fiúk magukkal hoztak éppen olyan volt, mintha rólunk, a vidéki levegőn felnőtt srácoknak szólt volna.
Megjöttek Fecóék, lazán, bőrdzsekiben, lekezeltek velünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást, és ez lényegében így volt.
Mi mindent tudunk róluk, amit a lapok megírtak, ők meg pontosan értették, mi lakozik a lelkünk mélyén. Minden daluk nekünk szólt, és mi mindet megtanultuk, kívülről fújtuk. És ha tehettük, felnőttként is elmentünk Fecó minden fontosabb koncertjére.
Még azon is ott ültünk, ami csak éppen félházas volt, és azon is ott álltunk, ahol előre kellett menni a színpadhoz, hogy tömegnek tűnjünk. Mert tény, sokan mondták Fecóra, hogy Zorán után talán ő a legszomorúbb magyar zenész, sőt lehet, még nála is szomorúbb, de Fecó sosem volt szomorú, csak ahogyan évekkel később egy interjúban elmesélte:
mindig azt szerette, ha a dalai szólnak is valamiről. És persze az sem baj, ha a zenei alapok sem kúsznak el csak úgy a levegőben.
Balázs Fecó 1951. március 2-án született Budapesten. Édesanyja korán, négyéves korában meghalt, így a IX. kerületben egy gangos bérházban lakott a nagymamájánál. Zenei szeretete ebből a korból táplálkozik, merthogy ha valaki, ő tényleg kölyök volt a hátsó udvarból. Hétvégente arrafelé délidőben sok vándormuzsikus megfordult, tangóharmonikával, hegedűvel népszerű slágereket játszottak.
Karácsonyra Fecó kért magának tangóharmonikát, azon kezdett kell zenét szerezni, csak úgy, hallás után. Próbálta lemásolni a dalokat. Aztán, amikor egyszer nem jöttek a muzsikusok, beállt a helyükre, és játszott a háznak.
Így tanulta meg a zongorázás alapjait is, mert a házban lakott egy zongoratanárnő, aki tanítani kezdte. Ez kijelölte zenei érdeklődésének irányát is, hiszen klasszikus zenésznek készült, előbb a Bakáts téri zenei általánosban, majd a Konzervatóriumban. De mint akkoriban mindent, a Beatles olyan nagy hatással volt rá is, hogy figyelme a komoly könnyűzene felé fordult.
Zenei alapjaira jelentősen hatott még az Emerson, Lake & Palmer és a Deep Purple.
Mindig azt vallotta, hogy a rockzenén keresztül találta meg önmagát, de ebben jelentős szerepet játszott az ő „krónikása és barátja”, Horváth Attila is. Balázs Fecó 1967-től a Neoton együttes tagja volt, majd 1972-ben Som Lajossal megalapította az első magyar hard-rock zenekart, a Taurus XT-t. Két év külföldi munka után Koncz Zsuzsa kísérőzenekarában játszott, majd 1978-ban megalapította a Korált.
A Korál áttörésére 1981-ig várni kellett, pedig már addig is nyilvánvaló volt, hogy zenei és szövegvilága egyedi. A Táncdalfesztiválon elénekelt daluk, a Homok a szélben akkoriban a Szovjetunió figyelmét is felkeltette, a dal szövegében (Horváth Attila) többen próbáltak olyan áthallásokat keresni, amik sosem voltak ott:
Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok, / Szeretlek és melletted vagyok. / De tudod jól, hogy eljön majd a nap, / És nem lesz semmi, ami majd visszatart, / Mert sehol sem tudtam megnyugodni még, / Ha nem lennék szabad, élni sem tudnék.
Balázs Fecó szólókarriere 1986-ban kezdődött, és ezt követően számos területen, még a filmzenében is kipróbálta magát (Gondviselés, Laura, Vakvilágban, A pókok, Nyolc évszak). A rendszerváltás idején egyre inkább befelé fordult, Sitkén belekezdett egy kápolna felújításba, amit öt év alatt, az általa szervezett koncertek bevételeiből be is fejeztek.
Zenei hangzásvilágában egyre többször nyúlt vissza a komolyzenéhez, bár dalai, még a legpopulárisabbak is mindig magukban hordoztak valamiféle himnikus erőt.
A mai, modern világ neki már túl gyorsnak tűnt, de azok közé tartozott, aki mindenkit visszahívott, ha keresték, az üzenetekre a lehető leggyorsabban válaszolt. Gyakran hangoztatta, hogy a sikerért régen keményen meg kellett dolgozni, manapság, az internet korszakában sokkal gyorsabban gyűjthetők rajongótáborok, igaz, sokkal könnyebben el is veszíthetők. A legjobban talán az értéknélküliség bosszantotta, pontosabban az ennek hiányában is elérhetővé váló érvényesülés lehetősége.
E sorok írója, az egyik vidéki srác legutóbb a járvány kitörésekor beszélgetett vele a világ dolgairól. Fecó emlékezett a kultúrházra, és arra, hogy mennyire szeretett nekünk, srácoknak játszani. 2020-ban életműkoncert-turnét szervezett Magyaroszágon, de a Covid–19 közbeszólt.
Az asztalnál ülve azt mondta, hogy az élet néha furcsa dolgokat produkál. Mert itt van például ő, aki gyerekkorában olyan kiválóan focizott, hogy amikor a Ferencváros a hatvanas években sikert sikerre halmozott a Vásárvárosok kupájában, az egyik itthoni meccs előtt a Fradi kölyökcsapat tagjaként még a gyepre is kifutott. A mérkőzés ötödik percében azonban ráesett a kezére, és eltörte a csuklóját. Másnap zongoravizsgája lett volna. Ezt követően kellett döntenie arról, hogy a zongorát vagy a labdarúgást választja.
(A halálhírt az Apostol együttes közölte elsőként a Facebook-oldalán.)
(Borítókép: Balázs Fecó. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)
Forrás: index.hu
