Idén 55 éve, hogy Frank Herbert: Dűne című kultikus sci-fi regénye Hugo és Nebula díjban részesült. És idén októberben mutatják be Denis Villeneuve nagyszabású Dűne filmjét (előzetes itt), mely a készítők ígérete szerint méltó adaptációja lesz a szerző sokak által megfilmesíthetetlennek tartott könyvének.
Miért tartják megfilmesíthetetlennek? Nos talán azért, mert két nagynevű rendező is beletörte a bicskáját.
Először Alejandro Jodorowsky (A szent hegy, El Topo, Santa Sangre) vágott bele a megfilmesítésbe 1974-ben. A filmhez készített forgatókönyve, rajzai és jegyzetei ma relikviának számítanak úgy is, hogy a filmterv el sem jutott a forgatásig, mivel nem akadt stúdió, amely a horribilis költségvetésű projektet befogadta volna. Pedig Jodorowsky magát Salvador Dalí-t is rábeszélte egy fontos epizódszerepre, sőt Orson Welles és Mick Jagger is csatlakozott a szereplőgárdához.
A tény, hogy a meghiúsult projektről készült dokumentumfilm óriási sikerrel fut a streaming-szolgáltatók platformjain azt mutatja, hogy a Dűne iránti érdeklődést fél évszázad sem tudta elkoptatni.
A második próbálkozás annyiban sikeres volt, hogy David Lynch (Kék bársony, Mullholland Drive, Twin Peaks) adaptációját 1984-ben bemutatták a mozik. De a pszichologizáló, a rendező sajátos kézjegyét magán viselő, belső monológokkal tűzdelt sci-fi, ami egyébként is sok helyen az élvezhetőség mezsgyéje alá süllyed, nem tudott labdába rúgni a mozipénztáraknál. Maga David Lynch is elégedetlen volt a filmmel, és nem hajlandó saját munkájaként elismerni a film úgynevezett rendezői változatát sem. A készítők által is borzalmasnak titulált mozit egy idő után – köszönhetően a videotéka-korszak megbocsátó, mindent (is) fogyasztó közönségének – mégis szívébe zárta a nagyérdemű. A Lynch Dűne-filmjében látottak váltak aztán általánosan elfogadottá a regény rajongói, művészek, kritikusok számára a tekintetben, hogyan kell elképzelni a Herbert könyvében szereplő fantasztikus lényeket, eszközöket és szereplőket.
A két nagyvászonra készült (illetve el sem készült) alkotáson túl persze megemlíthető még a Syfy tévécsatorna Dűne-sorozata is, mint dícséretre méltó, de súlytalan próbálkozás.
Térjünk most vissza a vászonról illetve a tévéképernyőről a regény lapjaira.
A megfilmesítési próbálkozások miért is kapnak különös hangsúlyt? Nyilvánvalóan azért, mert a tudományos-fantasztikus irodalom (science fiction) egyik legnagyobb mesterművéről beszélünk. Egy 2003-as felmérés szerint a Dűne minden idők legkelendőbb sci-fi regénye. Nem véletlenül.
Évezredekkel a távoli jövőben járunk. Az emberiség rég kilépett a csillagközi térbe, benépesítve számtalan lakható bolygót. Egy feudális társadalom képe rajzolódik ki a szemünk előtt, melyben az egyes bolygórendszerek nemesi házak hűbérbirtokaiként működnek. Megismerkedünk az ifjú Paul Atreides-szel, akinek családja, mint „a nagy házak egyike” váratlanul megkapja a Birodalom legértékesebb hűbérbirtokát, Arrakis sivatagbolygóját, más néven a Dűnét. Ezen a bolygón terem a Fűszer (avagy a melanzs), ami meghosszabbítja az életet, és tudatmódosító hatása segíti a Liga navigátorait biztonságosan közlekedni a hiperűr féregjárataiban. Biztonságos csillagközi utazás nélkül a kereskedelem, és vele a Birodalom gazdasága összeomlana. „A Fűszernek – tehát – áramolnia kell.”
„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
(A Bene Gesserit rend félelem elleni litániája – Frank Herbert: Dűne c. regényéből)
A regény lapjain katona-politikai, vallási, gazdasági és társadalompolitikai együtthatók jelennek meg mesterien beleszőve egy izgalmas királydrámaval kevert bosszútörténetbe. A lényeg azonban – a vezérmotívum – nem más, mint a hatalom és az erkölcs között feszülő ellentét, melynek ábrázolása Herbert regényében korántsem „a jó legyőzi a gonoszt” linearitásában keresendő. Paul – a főhős, az abszolút pozitív szereplő – vívódásai, önmarcangolása és belső konfliktusai emelik ki a regényt a tucat-űreposzok sorából.
Mindamellett Herbert, aki az emberi lélek legmélyére próbál hatolni, nem felejt el sci-fi író lenni. Fantasztikus helyszínek, ármány és árulás, misztikum, sötét titkok és jövendölések biztosítanak látványos hátteret mondandójának. A vízhiányos sivatagbolygón a vízhez való viszony kultuszként és gazdasági jellegzetességként jelenik meg, ami sajátos – valamelyest a közelkeletre emlékeztető – kultúrális ízt ad Arrakis bolygójának. Kaotikus, veszélyes és brutális, mégis logikus törvényszerűségek mentén működő, és a leírásokban gyönyörű világba csöppenünk. Amit az istenként tisztelt óriás homokféreg, Shai Hulud, a Dűne őshonos bestiájának test és lélek fölött gyakorolt tudattalan hatalma koronáz meg.
A regény több folytatást is megért. Frank Herbert további öt regényt írt a Dűnéről (sorrenben: A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, Dűne Istencsászára, Dűne eretnekei, Dűne káptalanház), melyek mesterien bontják ki azokat a motívumokat, amiket az első regényben alapkövekként lerakott.
Mind az időben mind pedig a hatalom pszichológiájának mélységeiben előrehaladva a folytatások egyre inkább a szabad akarat és a sors / a körülmények szabta kötöttségek között meghúzódó konfliktus irányába terelik a mondanivalót.
Egy szó mint száz: Miután letettük a Dűnét (amire a végigolvasás előtt meglehetősen kicsi az esély), más megvilágításban látjuk majd a világot. Ahogy a nagy írókra oly jellemző, Herbert szemléletmódja örökre a részünkké válik. És bizonyos dolgokra a Fűszer által kékre festett ibad-szemekkel tekintünk majd ezután.
Források:
Wikipedia: Frank Herbert: Dune (novel), Alejandro Jodorowsky, David Lynch
