Bendegúz a legnagyobb magyar volt a faluban. Ennek a mondatnak csak a fele volt igaz, a Bendegúz csak a csúf-, vagyis inkább a beceneve volt, mert imádta őt szinte mindenki a gyerekkori csínytevései óta, majd a felnőttként komolytalannak tűnő „húzásai” miatt, viszont tényleg ő volt a legnagyobb magyar a faluban.
Tudta, hogy apai déd- és nagyszülei melyik fronton harcoltak Nagy-Magyarországért, akiknek az arcképeit egy méretes tetováláson örökítette meg az izmos hátán, a Himnusz soraival kibővítve. Ott volt ő mindenhol, ahol a magyar ügyeket kellett szolgálni, legyen az egy balhés meccs a románokkal, utcai harcok Gyurcsányék ellen, vagy csak egy „sima” koszorúzási ünnepség a szülőföldjén.
Nem értette, amikor azt mondták neki, hogy „nagy magyar”. Ilyenkor csak annyit mondott szelíden az illetőnek: nem én vagyok nagy, barátom, hanem te vagy kicsi!
Imádta a nőket és a nők is imádták őt, s ez így volt jó mindenkinek. Hódított és hagyta magát meghódítani, de volt egy határ, amit nem lépett át. Ezt a határt Trianonban szabták anno az őseire, és ő tudta, hogy
a családi vérvonalat neki kell továbbvinnie, és annak tisztán magyarnak kell maradnia, mert ez a rend, és ezzel tartozik az ükapja doberdói helytállásáért, a nagyapja orosz fogságban eltöltött éveiért, a konfiskált vagyonért, a nagymamája csehországi rabszolgamunkájáért, meg a kitelepített rokonságáért.
Persze nem volt ő nemzetgyűlölő, hogyan is lehetett volna, hiszen gyermekkora óta együtt volt jóban-rosszban a környékbeli szlovák haverokkal, akikkel azóta is igazi betyáros bulikat szerveznek alkalomadtán, és ezeket az alkalmakat azért bőszen keresik, hogy közösen engedjék ki a napi konfliktusok során felgyülemlett gőzt.
A nagy szerelmeket aztán nagy csalódások is követték és mígnem egy másfajta mellett találta magát. Maga sem tudja már, hogy miért maradt ez így, hiszen tudta ő, hogy az a bizonyos vérvonal kötelez. Talán úgy gondolta, hogy majd ez a kapcsolat is kifárad, de nem így történt. A nő maradt és áldott állapotba került. Bendegúz viszont ettől a helyzettől leterhelt lett.
Tudta, hogy innen már nincs visszaút, s hogy a tetovált Himnusz a hátán már fakul, de azt is tudta, hogy ha a szalonban majd újraírja azt a tetováló művész, bizony az fájni fog. Nem, nem a bőre fog sajogni, hanem a szíve, így hát hagyta kifakulni…
Bendegúz most szülői értekezletre jár a város szlovák iskolájába. Dicséri az osztályfőnök a kisfiát, nagyon szépen halad a nyelvtannal. A szlovák nyelvtannal. Bendegúz bólogat és közben belül fáj a lelke.
Bendegúz meccsre jár Budapestre és a kapu mögött énekli a Himnuszt és üvölt, ha gólt lő a csapat és ölelkezik a magyar barátaival. Aztán éjjel, amikor hazaér, bekukkant a gyerekszobába, majd hozzábújik a feleségéhez, aki félálmában csak annyit kérdez tőle: vyhrali ste (nyertetek)? Aha, suttogja ő halkan,
miközben a lelke mélyén nagyon jól tudja, hogy ő már nem nyerhet. Elvesztette a magyar jövőt, ő a „nagy magyar”.
Bármiféle hasonlóság nem a véletlen műve. Több tízezer vesztes Bendegúz jár közöttünk látótávolságon belül, ismerjük őket, ugye?
Forrás: Papp Sándor / felvidek.ma
