Száznyolcvan éve, 1844. november 13-án szentesítette V. Ferdinánd király az 1844. évi II. törvénycikket, amely a magyart tette meg a Magyar Királyság hivatalos nyelvének.
Fotó: MTI/Nemzeti Archívum
Az uráli nyelvcsaládhoz tartozó magyar nyelv írásbelisége a 11. századtól folyamatos, az első magyar nyelvű szórványemlék az 1055-ös Tihanyi alapítólevélben található, a legkorábbi összefüggő nyelvemlék a 12. század végéről származó Halotti beszéd, mindkettő latin nyelvű kódexben maradt meg. Sokáig a latin volt az ügyintézés és a bíráskodás nyelve, ezen a nyelven született a 16. század elején az évszázadokig jogforrásnak számító Werbőczy-féle Hármaskönyv (Tripartitum) és az első világirodalmi rangú magyar költő, a 15. században élt Janus Pannonius is latinul verselt, az első jelentős magyar nyelvű költő az egy évszázaddal később élt Balassi Bálint volt.
A mindennapi életben, szóban és írásban már magyarul érintkeztek, s megjelent az igény arra, hogy a fejlődésben elmaradt országban a magyar nyelvet alkalmassá tegyék a modern tudományok művelésére, ezekből az eleinte elszórt kísérletekből nőtt ki a 18. század második felében, a felvilágosodás korában a nyelvújító mozgalom. A nyelvművelők (közülük a legismertebb Kazinczy Ferenc) célja a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílus, a szó- és mondatfűzés szebbé tétele volt. A latin nyelv egyeduralmának a „kalapos király”, II. József vetett véget, aki 1784. november 1-jén kiadott nyelvrendeletében a németet tette meg minden hivatalos ügyintézés nyelvének. A rendelet szerint „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…” Ettől kezdve az oktatás minden szintjén a németet tanították, a hivatalos jelentéseket németül kellett megfogalmazni, a bíróságok nyelve a német lett, hivatali és tanári állásban csak németül beszélőket alkalmazhattak. A rendeletet József halálos ágyán visszavonta, s az 1791:XVI. törvénycikk előírta a visszatérést a latin nyelvű ügyintézéshez.
Decsy Sámuel 1790-ben megjelent Pannóniai Féniksz című munkájában Magyarország jövőjének és fennmaradásának zálogát „a sírjának szélére jutott magyar nyelv” megőrzésében látta, a magyar nyelv ügye nemcsak kulturális, de politikai, hazafias kérdés is lett. Jóllehet a főnemesség egy része nyelvében elnémetesedett (Széchenyi István például fiatalon jobban beszélt németül, mint magyarul), a magyar önállóság megőrzéséért, erősítéséért küzdő rendek és a reformértelmiség is azért küzdött, hogy a nyelvújításnak köszönhetően erre már alkalmas magyar nyelv legyen az ország hivatalos nyelve. Az 1790-es országgyűléstől kezdve szinte minden diétán sikerült némi engedményt kicsikarni a bécsi udvartól, oktathatták az iskolákban, a beadványokat magyarul is meg lehetett fogalmazni, 1827-ben törvény hozta létre a Magyar Tudós Társaságot, avagy akadémiát, 1830-tól a városi és vármegyei bíróságokon a perek magyarul is folyhattak, a hivatalnokok és ügyvédek számára előírták a magyar nyelv ismeretét, 1840-től a helytartótanács iratai magyar nyelvűek lettek.
Az 1843-1844-es országgyűlés egyik fő témája a nemzeti nyelv jogainak erősítése volt. A rendek 1844. június 20-án végzésben mondták ki, hogy az országgyűlés minden tagja magyarul köteles felszólalni, s amikor ezután a horvát küldöttek az addigi szokás szerint latinul mondták el beszédüket, hatalmas felháborodás tört ki. A királyi udvar és a diéta többszöri üzenetváltása után a június 20-i döntést visszavonták, V. Ferdinánd pedig a nemzet akarata előtt meghajolva november 13-án szentesítette az 1844:II. törvénycikket a magyar nyelv és nemzetiségről. A jogszabály értelmében minden törvényt magyarul kell alkotni, az országgyűlés munkája magyar nyelven folyik, a hivatalok az ország teljes területén magyarul kötelesek az ügyeket intézni, az iskolákban magyar nyelven folyik az oktatás. A törvény megszületése a reformkor egyik legnagyobb győzelme volt, még úgy is, hogy a szabadságharc leverése után, 1849-től az októberi diploma 1860-as kiadásáig ismét a német lett a hivatali ügyintézés nyelve.
Az Országgyűlés 2011. szeptember 26-án nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává, lehetővé téve, hogy évente egyszer a közfigyelem a magyar nyelvre, kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk alapjára irányuljon. A határozat kimondta: „Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért -, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében, a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja.”
