November 17-e állami ünnep, egyszersmind a szabadságért és a demokráciáért folytatott harc emléknapja – azonban Szlovákia polgárai közül csak a kisebb hányad tudna jelentést kapcsolni ehhez az őszi munkaszüneti naphoz. Habár piros betűs nap ugyan, de a szlovák nemzet sokkal inkább magáénak érzi január 1-ét, az önálló államiság évfordulóját, mint a bársonyos forradalom emléknapját, még akkor is, ha 1992-ben ezt a lépést a társadalom többsége ellenezte.
’89 különleges a Felvidéken élő magyarok számára is. A félbeszakadt, részben ellentmondásos prágai tavaszt kivéve nincs még egy olyan jelentős, 20. századi eseménye közös történelmünknek, amely hasonló előjelű ünnepet jelentene a magyarság és a többségi nemzet számára. A legtöbb fontos évforduló elválaszt minket – amikor a szlovákok ünnepelnek, mi szomorkodunk, majd ugyanez van fordítva. A bársonyos forradalom legjelentősebb pluszértéke lehet az, hogy az események aktív alakítói között a magyarság képviselői is ott voltak. Ezek a napok azt a reményt hordozták, hogy a kommunista pártállamot lebontva a szlovákiai magyarság annyi hányattatás után valódi hazára lelhet egy polgári elven szerveződő demokratikus Csehszlovákiában.
Az 1993 utáni Szlovákia, modern polgári jogállamnak van beállítva, mégis valahogy hiányérzete van az embernek, amikor a demokráciáról, polgáriságról ill. jogállamról hall. Kisebbségben élőkként nem ezek az első gondolataink, amikor erről kérdeznek minket.
Majd három évtizeddel a rendszerváltás után a közösségünk egy demográfiai hullámvölgyben van. A régiók közötti gazdasági különbség szintén rossz hatással van az itt élőkre, ezzel is tetézve a már meglévő társadalmi feszültséget.
Az évforduló jó alkalom a honnan indultunk, és hová jutottunk kérdésének felvetésére, lehetőséget ad a válaszok megfogalmazására. Sokak számára inkább csak munkaszüneti nap, mintsem a változások kezdetének ünnepe. Akik megélték, ott voltak, azoknak emlék, büszkeség, hogy valaminek a részeseivé, alkotóivá váltak.
