Még nem volt Kelecsenyben villanyvilágítás, amikor szüleim estenként lámpa mellett Petőfi- verseket olvastak nekem. Miután „bevezették a villanyt” a falunkba és csodálhattuk a villanykörte Naphoz hasonló fényességét, egy kis rádiót is vettünk, ami minden este mesét mondott… Egyszer híre jött, hogy este a János vitéz „lesz a rádióban”. Az egész család készült a műsorra, még a villanyt is eloltottuk, hogy jobban élvezhessük a költeményt. Nagy csalódásomra: több volt a zene és ének, mint a „rendes beszéd”, és az adást is zavarták furcsa háttérhangok. (A dalművek szövegét azóta is nehezen értem.)
Az igazi, nagy találkozás Petőfivel második osztályos koromban jött el. Fiatal, szép tanítónő érkezett a két tantermes, összevont évfolyamokkal működő iskolánkba és a szerencse a mi osztályunkba hozta. A szeptemberi évkezdést követő napok valamelyikén az osztályterem hatalmas (akkor nagyon nagynak tűnt, később csodálkoztam, hogy milyen kicsi lett), fekete táblájára, gyöngybetűkkel a „Távolból” című verset írta. El voltam varázsolva a gyönyörű betűktől is, de a tanító néni énekhangja egyenesen lenyűgözött. Pető Évának hívták. Néhány évet töltött csak a falunkban, azóta nem hallottam róla. Az interneten próbáltam kapcsolatot keresni Pető nevűekkel, hogy talán tudnak róla valamit – eddig sikertelenül. Ha Petőfi Szibériai életének kutatásához, vizsgálatához valami picikét hozzá tudtam és tudok tenni, azt annak a rajongásnak köszönhetem, amelyet Éva néni táplált belém Petőfi Sándor iránt.
A Magyarok Világszövetsége elnökének, Patrubány Miklósnak a felhívására indult az a mozgalom 2010-ben, amely legfontosabb céljaként Petőfi eltemetését határozta meg.
Hamarosan megalakult az MVSZ keretén belül a Petőfi Sándor Bizottság, amelynek koordinátora lettem.
A temetéshez földi maradványok kellenek, ezért elindultunk a „halál nyomába”, azt mondva, hogy a csontok nem szállnak az égbe, valahol kell lenniük. Az akkori ismereteink a hivatalos magyar történelmi és irodalomtörténeti forrásokból származtak: a halál helyszíne a Segesvár melletti, fehéregyházi csatatér; ott kell keresni az eltemetendő földi maradványokat. Hamar kiderült, hogy az „Egy gondolat bánt engemet…” című versben kívánt dicső halál – hála Istennek – nem következett be; senki nem látta meghalni, eltemetni, csak egy osztrák tiszt véleménye alapján hiszi a világ, hogy ott feküdt holtan a csata után. Azt tudjuk, hogy Heydte őrnagy őt életében soha nem látta, a személyleírása sem utalt Petőfi Sándorra, csak a költő sebesült bajtársai hitették el vele, hogy valószínűleg ő volt a már élettelen, leszúrt „felkelő”. Így nevezte Heydte a civilruhás halottat.
Közben megismerkedtünk a „szibériai változattal” is. Átolvasva szinte valamennyi ide vonatkozó irodalmat, elhatároztuk, hogy ezen a nyomon folytatjuk a kutakodást. Nem kellett hozzá sok idő, hogy meggyőződjünk arról: itt kell keresnünk a megoldást. Olyan információk jutottak a birtokunkba, amelyek alapján hitelt kellett adnunk az 1989. júliusában szervezett szibériai sírfeltárás eredményeinek: a barguzini temető egyik sírjából emelték ki Petőfi földi maradványait. „Csak” az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy miért nem ismerheti meg az igazságot a magyar nép? És a világ?!
…folytatjuk…
