Valami biztosan megmarad, még ha megint más is lesz ezután a világ. A történelem szekere túl nagyot döccent, hogysem minden ugyanúgy mehessen, mint azelőtt.
Egész biztos megmaradnak például a csomagküldő-, és egyéb futár-cégek. Még a távvásárlás legádázabb ellenségei is – mint például én – rájöttek, milyen hallatlanul kényelmes az otthon melegéből megrendelni építőanyagot és konyhabútort, nyári ruhát vagy könyvet, kiskutyát, avagy ebédet. Na jó, nem mindig azt kapod, amit elképzeltél, de a modern ember kényelem utáni vágya – jóindulatúan ne nevezzük majomember korunkból itt maradt lustaságnak – könnyedén felül ír minden apró bosszúságot. Az ételrendelés már amúgy is régóta diadalmas léptekkel tör előre, szerény magánstatisztikánk szerint egyértelműen egyre kevesebbet főzünk. Ami azért érdekes, mert egyre több főzőműsort nézünk és egyre több konyhai kütyüt vásárlunk. Némi sarkítással, ám az igazságtól nem túlságosan eltávolodva állíthatjuk: minél több kütyüt veszünk és minél több főzőműsort nézünk, annál kevesebbet főzünk. Ami logikus is, mert ha valaki sokat vásárol, annak pénzt kell keresnie, ha a szabad idejében meg tévét néz, akkor nincs ideje főzni. Viszont egyre többen mutatják magukat az interneten, egy állítólag frissen elkészült fogás fényképével illusztrálva. Akkor mégis csak egyre többet főzünk? Á, nem. Csak többet csacsogunk róla. Nagyanyáink egy büdös szó komment nélkül olyan ebédeket rittyentettek az asztalra, hogy egy született vegetáriánus is térden állva könyörgött volna csak néhány falatért. De nem könyöröghetett, mert akkor még nem voltak vegetáriánusok. Bár az úgynevezett egyszerű parasztembert a heti egyszeri – vasárnapi – húsevésével nyugodtan besorolhatjuk egy „vegetáriánus light” kategóriába. Valószínűleg ezért nem volt szükségük sem életmód-tanácsadásra, sem emésztésserkentő tablettákra, sem kolonoszkópiára.
Mi marad még? Covid után? On-line oktatás? Soha nem működött igazán, soha nem is fog. Húsz gyereket egyszerre tanítani lehetetlen. Ha kettő bejelentkezik, három kiesik. És mi van azokkal, akiknek esélyük sincs? Miért? Mert nem minden gyereknek van mobiltelefonja, sem laptopja. Pozsonyban lehet, ahol a törvényeket hozzák okos emberek. (Ott se.) Akik a legesélytelenebbekkel már nem is számolnak. Nem is tudnak róluk. Nem is akarnak. Minek is ugyan, ezektől még kitelik, hogy el se mennek szavazni. Vagy nem arra. Jaj, rasszista polgártárs, nem a romákról van szó, bármennyire is szeretnéd. Normál gádzsó emberekről, akik szegények.
Különben is, online, nem online, egykutya. A tanulás mára már leginkább önkéntes alapokon nyugszik. Az iskola nem az a hely, ahol diákok tanulnak, inkább afféle bulis találkahely, ahol sok gyerek van együtt, sok mindent csinálnak, a tanulás meg megmaradt egy- két tanár, egy-két diák, meg egy-két szülő magánügyének.
És még mi maradt? Megmaradt a sötétség. A járvány azt is megmutatta, hogy minél több a hozzáférhető információ, annál inkább terjednek a létező legprimitívebb babonák, ujjból szopott gyógymódok (természetesen garantáltan természetes hatóanyaggal), valamint a mindenféle fajta zavaros kuruzslások, vajákosságok, okkult és oktalan boszorkányságok. Látszatra értelmes, felnőtt, ivarérett, homo sapiens fajhoz tartozó egyedek tesznek úgy, mint Alice Tükörörszágban, aki „volt úgy, hogy éhgyomorra két képtelenséget is elhitt.” Az önkéntes alapokon nyugvó vakcináció éppolyan demokratikus téveszme, mint az önkéntes tanulás. Mindkettőre még jellemző, hogy tökéletesen eredménytelen. Erre még az Egyesült Államokban is – mely köztudottan az egyetemes világszabadság hivatalos főhadiszállása – rájöttek és egyszerűen kötelezővé tették. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni nálunk is, és az a sok antivakszer még mindig élne, akik azóta már nem.
Talán legközelebb. Világjárvány lesz, nyugi. Ahol egy egész emberiség képtelen nyugodtan otthon ülni a fenekén, ott ez elkerülhetetlen.
