Tizennégy vármegye és ötszáz falu földesura, oligarcha, nádor és egyházi kiátkozott: így élt Csák Máté, a tót romantikusok szerint az első „szlovák király”, aki se szlovák nem volt, se király. Fejedelmi hatalmú, önjáró és dacos oligarcha annál inkább. Portrénk!
Hétszáz esztendeje, 1321. március 18-án trencséni várában örök álomra szenderült Csák Máté, a legügyesebben forgolódó kiskirály, Északnyugat-Magyarország legnagyobb hatalmú ura. Jócskán túl volt már hatalma csúcspontján, de még mindig elég erős volt ahhoz, hogy a hatalmát megszilárdító I. Anjou Károly (a köznyelvben olaszos neve, a Caroberto után Károly Róbert) még utolsó éveiben se indítson ellene mindent eldöntő hadjáratot.
A 13. század utolsó és a 14. század első évtizedei feudális anarchiába taszították a Magyar Királyságot. Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András (1290-1301) örökségéért évtizedes harc kezdődött, de a királyi hatalom végzetes meggyengülése már az „utolsó aranyágacska” – ahogy Ákos nembéli István nádor búcsúztatta – uralkodása idején is kézzelfogható volt. A korszak katonai központjait jelentő várak alig egyötöde volt királyi kézen, a többin de facto a hatalmas területeket megkaparintó oligarchák uralkodtak.
III. András király trónra lépésétől fogva próbált ellenük fellépni – a köznemesség és a klérus segítségével –, ereje azonban vajmi kevés volt hozzá, miközben külső hatalmak próbálták kihasználni a helyzetet. Torzsalkodott trónjáért András a pápával, a leányágon Árpád-házi rokon nápolyi Anjoukkal és a Habsburgokkal is, akik korábban az ország nyugati részén jelentős területeket szereztek meg – utóbbiakat támadó háborúban szorította ki az országból András király 1291-ben.
Az Anjouk pedig később törtek sok borsot az uralkodó orra alá azzal, hogy nemlétező hűbérúri jogaikat gyakorolva távolból, virtuális birtokadományokkal fordították András ellen az oligarchákat, akik e ingatag időkben hol a király ellen, hol mellett foglaltak állást: ilyen volt például Aba Amadé, Ákos István, Borsa Kopasz, az erdélyi Kán László vagy éppen Csák Máté.A trencséni úr neve először éppen a Habsburgok elleni harcokban tűnt fel, méghozzá Pozsony visszavívásában szerzett érdemeket 1291-ben. Ekkor lett királyi lovászmester és pozsonyi ispán, s nem sokra rá nádor, amely méltósághoz mindvégig ragaszkodott – lévén ennek birtokában ítélkezhetett a király nevében, ami rendszerint azzal járt, hogy a pervesztes fél vagyonának nagyobbik része a nádornál kötött ki.
Csák Máté minden más módon is gyarapította birtokait, megfélemlítéssel, rablással, amit familiárisai is előszeretettel folytattak, így hullott a Csák nemzetség ölébe 1297-ben Trencsén, amely „fővárosa” is lett a kiskirályságnak.
Egy nem mindennapi oligarcha
Csák kimagaslott a többi kiskirályok közül: mint Kanyó Ferenc történész, a Károli Gáspár Református Egyetem tudományos munkatársa, aki egyébként a Napi történelmi forrás blog főszerkesztője is, ezt úgy magyarázta lapunknak, hogyCsák, mai szófordulattal élve, a megfelelő időben volt a megfelelő helyen.
„Amikor úgy adódott, hogy a királyt kellett támogatnia és szolgálnia (például III. Andrást vagy Vencelt), akkor ő megtette ezt, és az uralkodó általában megjutalmazta különböző birtokokkal vagy tisztságekkel. Képes volt arra, hogy megfelelő szövetségeseket válasszon a megfelelő időben (például Aba Amádé családja), vagy a királlyal szövetkezni a riválisai (például III. Andrással a Kőszegiek ellen) vagy I. Károllyal Ottó ellen. Ebben a „műfajban” ő számított a legjobbnak, és szinte mindig győztesen vagy legalábbis birtokokkal, várakkal gazdagabban került ki egy-egy ilyen konfliktusból.”
Károly királyra is vadászott
III. András halála – amely a király utolsó éveire jellemző központosítás folyamatának vetett véget – még mélyebb feudális anarchiába süllyedt az ország.
A szinte támogatás nélkül megérkező I. Károly még másfél évtizedig folytatta harcát nem csak a kiskirályok ellen, de egyáltalán trónja megtartásáért a cseh Vencellel, majd a Habsburgok tüzelte Wittelsbach Ottó bajor herceggel. Eközben egy ideig Temesvárott volt kénytelen berendezni a királyi udvart, mert a neki hivatalosan alávetett Csák, aki egyébként egyik koronázásán sem méltóztatott megjelenni, 1311-ben fegyvereseit egészen Budáig leküldte fosztogatni, portyázni, akik minden bizonnyal nem átallottak volna magát a királyt személyében elfogni.
Közben Csák Máté az egyházzal is alaposan összerúgta a port:a Károly királyt pártoló V. Kelemen pápa kiközösítette az oligarchát, mire az a királyhű esztergomi érseket és a nyitrai püspököt is elűzte birtokaiból, az egyházi jobbágyokat adott esetben új, telepített falvakba költöztette, papjaikat, akik a kiátkozás nyomán népének misézni nem akartak, elűzte.
Akit kiátkoztak azt kizárták a hívek közösségéből, nem vehetett részt a miséken, nem szolgálták ki neki a szentségeket: például nem házasodhatott, nem temethették megszentelt földre – sorolja kérdésünkre Kanyó. A történész szerint „egy nagy hatalommal bíró ember esetében a következmények természetesen enyhíthetők voltak a hatalma révén, de a középkor embere számára a kiátkozás tényétől fogva célként lebegett a szeme előtt a visszatérés a »normális« állapotba”. Ez volt az egyház hatékony fellépésének kulcsa Károly király oldalán.
Viszonylagos stabilitás
Kérdés, hogy a nép hogyan fogadta a helyzetet, hiszen mind uruk kiátkozása, mind az önkényes telepítgetések komoly változásokat jelentettek az egyszerű emberek életében. „Egy átlagos, adófizető jobbágy számára kevésbé számított az, hogy az adót a király megbízható embere szedte be, vagy történetesen a király nevében eljáró, de valójában vele ellenséges tartományúr” – fogalmaz a történész. Ami igen fontos kérdés volt, az a stabilitás, hiszen a kiskirályok és a király háborúskodása a hátország – a falu, a termény – elpusztításával is járhatott,Csák Máté uralma viszont egyfajta stabilitást teremtett, hiszen tartománya belső részei védve voltak az ilyen jellegű támadásoktól – fejtegeti a történész.
A trencséni tartományurat – akinek hatalma csúcspontján tizennégy vármegyére, ötven várra és ötszáz falura terjedt ki fennhatósága – hívei ekkor már fejedelemnek címezték (legalábbis a nyitrai káptalan hiteles kiadványában), királyi ambíciói azonban nem voltak. A kiskirály elnevezés Kanyó szerint inkább a 19. századi, visszavetített vágyálmokból származik; mint mondja, egy 13-14. századi főúrnak sokkal jobban megérte, ha egy gyenge király személyén keresztül gyarapíthatta a birtokainak a méretét, várainak a számát.
A történész kiemeli: Csák Máté esetén két dolgot szoktak kiemelni, mint általa gyakorolt királyi előjog: az önálló külpolitikát és a saját pénz verését. A pénzverést egy oklevélre alapozzák, de már Hóman Bálint is kétségbe vonta, hogy ez valóban a pénzverésre utalna, valamint a történész legjobb tudomása szerint saját pénze nem került elő. Illetve a szomszédos, nem magyar területekre indított portyái sem feltétlen jelentett valódi külpolitikát. Ugyanakkor, hozzáteszi, a késő Árpád-kori Magyarországonaz oligarchák működése kétségtelenül rombolta a királyi hatalmat és csökkentette a magyar király tekintélyét is nemcsak belföldön, hanem a külső hatalmak irányába.
Háborúban csehekkel, németekkel, osztrákokkal
Egy biztos: 1312 júniusában, a királlyal és növekvő számú szövetséges tartományuraival zajló országvesztő háborúskodás végső fordulóponthoz ért, amikor a Kassa melletti rozgonyi csatában ádáz küzdelemben vereséget mért az Aba Amádi fiai által vezetett seregre, vezéreiket levágta; a csatában segítségképpen az Amádé-fiak oldalán Csák Máté 1700 zsoldosa is részt vett (hadserege összesen ötezer főt számlált), így a vereség érzékenyen érintette a trencséni nagyurat, hatalma fokozatosan visszaszorult, terjeszkedésének keletre és délre gátat szabott az esemény.
Ereje azonban alig-alig fogyatkozott: 1315-ben még beavatkozott a német-római örökösödési háborúba az osztrákok oldalán, Morvaországot dúlva és Magyarországra visszavonultában Holics vára alatt kivéreztetve Luxemburgi János király seregét, de Visegrádot is csak ez esztendőben tudta visszavívni tőle Károly király. Időközbena többi oligarcha sorra a király hűségére tért, Csák azonban soha.
Még 1317-ben is Nyitrát dúlta, amiért bosszúból a király osztrák és német segítséggel visszavette tőle Komáromot; a kiskirályi fészket, Trencsént azonban csak két évvel a főúr halála után tudta több hetes véres ostrommal visszavenni az uralkodó.
Csák Máté kellemetlen öröksége még egyszer visszaütött Károly királyra: 1330. április 17-én a trencséni úrtól a királyhoz átpártolt Záh Felícián kísérelt meg merényletet a király ellen, ennek háttere (és a kiszabott, brutális büntetés) azonban már szétfeszítené e cikk kereteit.
A szlovák legendárium
Csák emlékezete helyben Mátyusföld nevében (terra Mathei) élt és él tovább, a magyar irodalomban is fel-felbukkan alakja (például Kisfaludy Károly azonos című drámájában vagy Ady Endre Csák Máté földjén című versében). Igazi irodalmi alakká a szlovák emlékezet tette, elsősorban Ludovit Štúr és a nemzeti romantikusok a 19. század közepén, akikvalóságos kultuszt teremtettek az „utolsó szlovák uralkodó”, Matúš Čak köré, akit szlávként tiszteltek.
Mindezt annak ellenére, hogy bizonyíthatóan ősi magyar családból származott az oligarcha.
Bár a húszas években (Csehszlovákia megalapítása után) dicsőségének máza megkopott kissé, szélesebb körben ismertté vált egy másik toposz, az, hogy Csák hozzájárult valamiféle önálló, szláv jellegű tartomány kialakításához, a mai napig kiirthatatlanul tartja magát a szlovák köztudatban (ahogy az az anakronisztikus gyakorlat is, hogy „Szlovákia” névvel jelölik azokat a területeket, ahol magukat még tótnak sem nevező szlávok valaha megfordultak a Felvidéken).
„Csák Máté tartományát objektívan két okból sem tekinthetjük egy korai szlovák államnak: egyfelől ennek a tartománynak a (középkori) állami jellege teljesen hiányzott, nem voltak állami szintű tisztségviselői, nem hozott saját törvényeket, nem volt szuverén uralkodója” – sorolja kérdésünkre Kanyó Ferenc. A történész rámutat: az etnikai kérdés ennél összetettebb, eltérő álláspontok vannak arról, hogy a térség lakossága milyen nyelvet beszélt.
Képzelt etnikai autonómia
Értelemszerűen a szlovák történetírás a kontinuitást hangsúlyozza, vagyis már a honfoglalás előtti jelenlétet, míg a magyar történetírás elsősorban arról beszél, hogy a szlovákság kialakulása meglehetősen későre, a 15. századra tehető. Utóbbi esetben nem igen beszélhetünk arról, hogy a szlovákok bármilyen szerepet játszottak volna Csák Máté tartományában – véli Kanyó, hangsúlyozva, hogy a középkorban az a fajta etnikai szemlélet, amivel manapság megközelítjük a kérdést, nem létezett. „A Magyar Királyság alattvalója akkor is »hungarus« volt, ha történetesen magyarul nem beszélt egy szót sem”, és lényegében arra az álláspontra helyezkedik, mint a Csák Máté és a „szlovák középkor” köré fűződő legendákat elutasít szlovák történész, Peter Sykora.
Mint mondja: a nemzet szempontjából fontos intézmények (anyanyelvű irodalom, állami oktatás, bürokrácia) századokkal később jelentek meg, ígyakkor sem beszélhetnénk szlovák jellegű államiságról, vagy akár önállóságról, ha a terület lakossága egyébként szlovák lett volna.
Erre egyébként egykorú cseh krónikás cáfol rá. Mint arra Kristó Gyula történész már 1986-ban rámutatott: eszerint az 1315-ös morvaországi háborújában Máté katonái magyarul beszéltek, márpedig, érvel Kristó, egy cseh krónikás a magyart igen nehezen tévesztett volna össze egy másik szláv nyelvvel. Mindez nem akadályozta meg a szlovákokat abban, hogy beválasszák Csákot a 100 legnagyobb szlovák közé, emlékére bélyeget és érmét adjanak ki, sem abban, hogy továbbra is hivatalos álláspont, az oktatott kánon része maradjon az uralma alá képzelt szlovák önállóság.
***
A bíboros esete Csák Mátéval
Wisznovszky Tamás írása
1308 tavaszán a Károly Róbertet elfogadni nem akarók meggyőzésére érkezett Magyarországra Gentilis bíboros. A bíborosnak rövidesen sikerült is részleges eredményeket elérni, bár sem Csák Máté, sem Kán László nem vettek részt a pesti domonkos kolostorban tartott gyűlésen, de követeik részt vettek a tanácskozáson.
Olyan lépésre határozta el magát Gentilis, amely bámulatba ejtett mindenkit, azokat legfőképpen, akik e lépést már korábban is helytelenítették: szövetkezett Trencsényi Csák Mátéval. Az oligarcha köztudottan rendkívül jártas volt a hadügyekben, így fejedelemhez illő zsoldos hadat tartott. Szilágyi Sándor úgy fogalmazott, hogy „a neki szolgáló alsóbb nemességnek és népnek félistene volt, úgy ragaszkodott ez hozzá. De korlátot nem ismerő hatalomvágya, mértéktelen dölyfe, gúnyos, embertelenséggel vegyített gőgje mellett nem hatalma volt, mi Frà Gentilét arra bírta, hogy hozzá közeledjék.” Gentilis bíboros kérte Csák Mátét, hogy látogassa meg őt Budán, azonban ő azt válaszolta, hogy Budára bizton nem mehet, így a találkozó végül a pálosok kékesi magányában, Visegrád közelében valósult meg.
Gentilisminden bevezetés nélkül azt a kérdést intézte Mátéhoz: akarja-e a király és az ország nyugalmát, hajlandó-e az ő szavára hajtani és rendeleteinek engedni? Csák Máté megfontolás után végre azt felelte, hogy igenis, rááll a bíboros kívánságára, aláveti magát rendeleteinek; Károlyt urának, királyának elismeri, iránta hűséggel akar viseltetni, és amennyire rajta áll, az ország békéjén közreműködik. Ígéretének és adott szavának megerősítéséül két kezét a bíboros tenyerei közé tette. Gentilis megígérte, hogy megtéteti őt királyi tárnokmesternek, vagyis kincstartónak, mely méltóság akkor az országos méltóságok egyik legfőbbike volt. Ezen kívül megállapodtak abban, hogy az egyházi javakat, melyeket elfoglalt, vissza kell ugyan adnia; de a királyi jószágokból csak a tisztesség okáért kellett visszaadnia egy keveset. Csák Máté, aki eddig csak mint lázadó öregbíthette egyre növekvő hatalmát, most gyakorlatilag törvényes szín alatt tehette ezt. Csakhamar észrevették a király hívei a csávát, amelybe kerültek, bár Csák Máté amúgy se nagyon igyekezett takargatni terveit.
A Szent Korona ekkor még mindig az erdélyi Kán Lászlónál volt, és nem tűnt úgy, hogy egyhamar vissza szándékozná adni, így 1309-ben újból csak egy helyettesítő korona kerülhetett I. Károly fejére. Gentilis bíboros mindent elkövetett, hogy László vajdát a szent korona visszaadására rávegye. Gentilis erőfeszítésének, valamint Tamás esztergomi érsek, Amadé nádor munkájának hála sikerült 1310-re és akkor kerülhetett sor az immár kétszer megkoronázott király harmadik, mindenki számára kétségtelen érvényű koronázására.
Bár az említetett kékesi egyezményben elfogadta Csák Máté is Károly Róbertet királyának,az 1310-es koronázásán mégsem vett részt, és a kapcsolata a királlyal egyre rosszabbra fordult. a király kitette őt tárnokmesteri hivatalából. Gentilis bíboros mindezek dacára még nem ejtette el volt kedvencét, sőt Pór Antal ezt annak tudja be, hogy „fájt neki, hogy szeretetének egész telje, mellyel Mátét elhalmozta, teljesen kárba veszett, és hogy e hálátlan, keblen melengetett kígyó, mint őt nevezi, rosszal fizet a jóért”. Gentilis utolsó próbálkozásként még felajánlotta, hogy Csák Máté megszerzett területei törvényes birtokába kerülhetnek, amennyiben a király hűségére tér, de ez már nem változtatott a kialakult hatalmi ellentéteken.
Forrás: Mandiner.hu
