Arturo Ui egy szép napos reggelen kislattyogott a tengerpartra, hogy valami szép halat fogjon a feleségének. Már előre a hideg rázta, mert eddig akármit fogott, az asszonynak egy se tetszett.
Arturónak aznap bolond szerencséje volt. Akkorra már minden környékbeli halász elkerülte ezt a helyet, mivel itt tanyázott a híres-hírhedt aranyhal. És mivel mindannyian olvasták a mesét, eszük ágában sem volt holmi aranyhalat kifogni. Ha megláttak valami csillogást a vízben, már pucoltak is. A mesét természetesen Arturo és hitvese is olvasta, csak ők már régen nem hittek a mesékben. Mondani mondtak mesét, sokat is, de hinni már nem hittek.
Na, szóval, így fogta ki Arturo az aranyhalat. Mert már senkinek se kellett. Tudta, mi a dolga, egy kicsit kérette magát, aztán visszaengedte, kívánság, satöbbi. Otthon azért óvatosan megjegyezte: – Asszony… a többieknek már nem kell… tudod, a mese…
– Hrrrr – hallatta az asszony kéjes, ámde vészjósló hörgéseinek egyikét, mert ez a mafla férje már megint megpróbált óvatoskodni. A harcias artikuláció egyben ezt is jelentette: „Ui- kám, indíts a tengerpartra, ha nem akarod, hogy kitépjem a májad.”
Arturo nem akarta, mert nagyon szeretett enni – ez most már meg is látszott rajta – és ahhoz kell a máj.
Hát kívánt az asszonyka, kívánt. Palotát nem, mert az már volt neki. A halászoknál ugyanis az volt a szokás, hogy a főhalász kapott egy palotát, ingyen, és a többi halász még a rezsiköltséget is fizette. Néhányan ezt nehezményezték, mondván, hogy ugyan miért adjanak ők pénzt holmi ingyenélőnek, aki már halászni sem akar. Sőt! Teljesen elhanyagolja halászkötelezettségeit! Arturo ezeknek alaposan megválaszolt: azért kell egyre több pénz, mert egyre többet költenek. Olyan tény volt ez, amit nem is igen lehetett cáfolni. Így aztán nemsokára már négy versenyparipa állott Ui-ék udvarán, amit a legöregebb halászok sem értettek, mondván, meglehetős logikával: ugyan minek neki annyi, mikor egyszerre úgyis csak egyre tud fölülni?
Ui erre mindenkinek szép világosan – és hangosan – elmagyarázta, hogy az egész egy nagy általános terv része, melynek lényege, hogy itten egy nagy tisztavérű halásszövetkezet jön létre az ő vezérlete alatt, ahova például a vadászok be se tehetik a lábukat. Holmi pákászokról meg rákászokról nem is beszélve. Ja, és hogy ehhez okvetlenül szükséges Ui-nét Halászkirálynévá koronázni. Másképpen nem megy.
Na, járogatott ki Ui a tengerpartra szorgalmasan, az aranyhal meg hol a homlokát ráncolta, hol a fejét rázta, mint akinek víz ment a fülébe. Utóbb még káromkodott is, pedig a meséből ez ki van hagyva.
– Te Ui – mondta egy nap Ui-né. – Én úgy hallottam, hogy az egyik halászunknak vadászszármazású a felesége.
– És? – kérdezte Ui, mint aki direkt nem akarja érteni.
– Figyeld meg – mondta az asszony. – Nem eszik halat, mindössze kétszer-háromszor egy héten. Inkább vadat. És nem halászul köszön és nem is visel halászruhát. Van egy pár ilyen nálunk. Tüntesd el őket.
Arturo már nyitotta volna a száját, de aztán csak annyit nyögött: – Jó, jó… a májam…
És ment a halhoz.
– Eltüntetni? – emelintette meg a szemöldökét az aranyhal. – Meg halászul köszönni, mi?
– Igen- bólintott Ui. – Mi sem természetesebb.
– Kakilni még nem kell halászul? – szemtelenkedett az aranyhal, mert már nagyon tele volt a hócipője.
Arturo egy röpke pillanatra elgondolkodott.
– Egyelőre nem.
– Kösz – hálálkodott az aranyhal gúnyosan és feleslegesen, mert ekkorra Ui-nknak már rég elsorvadt amúgy sem túl fejlett humorérzéke.
Előbb-utóbb megáll minden Arturo Ui. Csak sajnos addig még lesz egynéhány egészen fura kivánsága.
Úgyhogy állítsa már meg végre valaki, kérem tisztelettel. Én már nem sokáig bírom idegileg.
Az aranyhal
Eastman
(Eastman a https://eastendman.blogspot.com blog írója.)
