Oly sokáig éltünk vadházasságban a hatalmas szomszéddal, hogy a válás már nem is olyan egyszerű. Igaz, a zsigulidömpingnek vége és ha tekerjük a rádiót, nem szólal meg az összes hullámhossz kilencven százalékán egy férfias orosz bariton. És az utolsó orosz katona is fellépett a vonatra a keleti határ előtt, miután sikertelenül próbálta eladni kitűnő állapotban lévő Kalasnyikovját kerek ezer dollárért.
A volt szovjet, ma ukrán határtól kissé messzebb a Nagy Testvértől való függőség esetleg akkor tűnik fel, ha megszűnik sziszegni a gáz a tűzhelyen. A keleti végeken az ukrán határ közelsége bizonyos rétegek megélhetési formájává, vagy legalábbis pénzkereseti lehetőségévé vált. Az „orosz benzin” – hiába ukrán – régi Wolksvageneken érkezik leggyakrabban, mert ezek tartálya gyárilag is majd száz literes, némi átalakítás után még több. Társul hozzá némi ital, a közönséges vodkától a gyógynövényes, két gyógynövényes, kilenc gyógynövényes Becher-utánzatig, melyek fogyasztása hosszú és egészséges életet garantál a címke szerint. Kis bűzrudacskákból is széles a választék, a legolcsóbb torokkaparóstól Camelig és Marlboróig minden kapható. Az ukrán „csempész” jól öltözött és jól szituált üzletember benyomását kelti. Az idézőjel meg azért indokolt, mert fönti élvezeti cikkek szállítása hivatalosan ugyan törvénytelen, de azért nem arról szól, hogy a csempész terepszínű ruhában, bekormozott arccal, lehetőleg egy holdtalan éjszakán lopakodik az ukrán bokrok között, olykor földhöz vágva magát a határőrök pásztázó fénysugara elől.
Inkább csak hajnalban beáll a sor végére és cigarettázgatva, rádiót hallgatva kivárja, míg rákerül a sor. Ez úgy két-három, esetleg öt-hat, vagy nyolc-tíz óra. Ha az ukrán vámos ún. „ismerős”- tehát már kapott némi intézkedés-serkentőt – akkor csempészünk előre is megy. Senki se tiltakozik, mert a többieknek is van „ismerősük”, csak ma éppen nem szolgál. A szakma képviselői között akadnak volt mérnökök és volt rendőrök és volt mesteremberek, közös jellemzőjük azonban, hogy e tevékenységgel messze többet keresnek, mint az ún. „becsületes munkával”.
A határ másik oldalán még megállíthatja egy-egy szlovák rendőr (meg is állítja), de mivel ez is rögtön a tárgyra tér (Adj kávéra!), csekély érmék cseréje után immár zavartalan az út az átvevőig. Aki egyrészt saját benzinköltségét próbálja csökkenteni, másrészt a kb. harmadával mindig olcsóbb „orosz” benzint csekély felárral eladja. A határ menti benzinkutasokat emiatt eheti ugyan a fene, mert benzin- gázolaj forgalmuk érezhetően megcsappant, de amíg határ lesz és a határ másik oldalán valami olcsóbb lesz, addig nyilván csempészet is lesz.
A szlovák oldalon ugyanolyan típusú gépkocsik tulajdonosai állnak sorba a hajnali szürkületben, nézelődve, vajon itt van-e az ismerős vámos. Szlovákia legkeletibb részén a munkanélküliség aránya harminc százalék körül mozog, hivatalosan, nem hivatalosan több. Az itteni munkanélküli jobb esetben reggel nyolcra – kilencre itthon is van, megkeresve ez által egy olyan pénzecskét, amilyet semelyik maszek munkahelyen. (A helybéli vállalkozók zöme minimálbért fizet, vagy annyit sem.) Kis halak ezek. Ettől már csak a falusi nénikék csempésznek kevesebbet, akik a cigarettát szálanként ruhájuk alá dugdosva hozzák át, esetleg lazán zsebrevágva egy kvótán felüli cigarettacsomagot. Hátha elnéző a vámos, hisz – végső soron – az is ember.
A nagy halak, azok valahol a háttérben cirkálnak láthatatlanul. Csempésznek cigit, de már kamionszámra, meg embereket. A pakisztáni, bangladesi, indiai, stb. menekültek egyik lehetséges útvonala ez, az áhított Nyugat felé. Mindenüket pénzzé téve, profi embercsempészeket megfizetve vágnak neki a nagy ismeretlennek. Lelkiismeretes csempész teljesíti a kötelességét, a lelkiismeretlen kirakja őket az ukrán oldalon, biztatóan mosolyogva: na, másszatok át a kerítésen, az már Ausztria. Vagy Németország, vagy amit akartok. De a másik oldalon a valóságban, mondjuk, Nagyszelmenc van, esetleg Szirénfalva, vagy bármely más határ menti település észak felé, fel egészen a lengyel határig. Jöttek már pakisztáni menekültek a novemberi fagyos szántáson pizsamában, mezítláb is. A rendőrőrsre ruhát, ételt, lábbelit vittek a falusi asszonyok „szegényeknek”, akik vagy megették a sertésmájkrémet, vagy nem és visszatoloncolták őket, hogy aztán megint próbálkozzanak, ha maradt pénzük.
Hogy van-e látható nyoma a csempész-életstílusnak? Az azért eléggé látványos, mikor a kommandósok kiszállnak, akciófilmekben látható módszerekkel fülön csípve a többnyire fiatal delikvenseket. És egyébként?
A Latorca folyó árterében haladva sok horgásszal találkozhatunk, ami egy folyó mellett nem olyan nagy csoda. Ám az állatvilágból ismert mimikri szép példájaként némelyiküket egyáltalán nem érdeklik a halak. A folyón érkező csomagok, azok viszont nagyon is. A folyóvíz persze csalóka, olykor el-elsodródik egy csomag és ilyenkor esetleg egy dohányzó igazi-horgásznak lehet egy jó napja, még ha halat nem is fogott. Egyébként is zajlik itt az élet. Lövések hangzanak az éjszakában, amit már talán túlzásnak vélhetne egy idegen, de idős roma horgász siet, szinte már fut a falu felé. – Jaj, az oroszok! – ordítja rémülten. – Lövöldöznek, otthagytam felszerelést, halat, mindent!
Információforrásunk szavahihetőségét némileg csökkenti, hogy nem csekély mértékben részeg. De „valami van”, mert a határőrök megállítanak a töltésen, igazoltatva, majd csempészárut keresve ülés mögött, csomagtartóban, meglehetős alapossággal. Mit lehet tenni, úgy látszik, a horgászat ezzel – is – jár a keleti végeken, itt, ahol a Nagy Testvér árnyéka még mindig érezhetően sötétebb, mint máshol.
További írások: https://eastendman.blogspot.com/
