1964 augusztusában költöztünk Abarára. A kéttantermes iskolában 75 tanulóval foglalkoztunk ketten a férjemmel. Ha az iskolánk tanulóiról készített első csoportképre nézek, káprázik a szemem — mint a mák, annyi rajta a gyermekfej. Nehéz, szép évek voltak. Vasárnaponként ismerkedtünk a szülőkkel, Abara lakosaival. Megragadott ízes nyelvük, „iédes, sziép” beszédjüket öröm volt hallgatni. Megkapott nyelvük expresszi- vitása — mindenre találtak hasonlatot; például, ha valaki ki akart bújni a kötelessége alól, rámondták: „Elbeszéli, mint Popély a fuvart.” Az öregek adomázó kedve kifogyhatatlan volt. Vég nélkül mesélték, mi esett meg a komával vagy velük a háborúban, a fogság idején. Ahogy fokozatosan, mind jobban megismertük egymást, beavattak a község múltjába is.
A falu évszázadokig a víz és mocsár szorításában vergődött. Ide minden és mindenki a „víztől gyöitt”. A határ nagy részét lápok, vadvizek borították. Csak a szabad kondák szaporodtak a mocsári tölgyesekben. Sok volt itt a halász és a pákász. A Vihorlat felől szilajon száguldott a szál, kergette maga előtt a fekete fellegeket. Terhüket gyakran zúdították a végtelen síkságra. Ilyenkor megduzzadt a Laborc, s medréből kilépve, a faluig elárasztotta a réteket, földeket, a falut persze mindig megkímélte, mert az ősök nagy bölcsen egy magaslatra építették. Lefojtott, körülzárt világ volt ez évszázadokig. A Nagyerdő mögött az Ondava siet a szürnyegi dombok alatt Imreg felé. Abarának útja csak Málca felé van, de ott a nyelv szab határt. Évszázadokon át nem hoz menyecskét idegen faluból abarai legény. Egy-egy munkás, derék, jóvágású szolgalegény azért megmarad a faluban. Árva kislány rokonsága, vagy csúnyácska gazdalány szülei rászánják magukat, hogy családjukba fogadják. Homogén, zárt világ. Rátarti, nyakas, de mindig hallgatni tudó, az úri huncutság kifürkészésében, a paragrafus eltekerésében jártas, élelmes parasztok világa. De már itt is bomlófélben van ez a zárt világ. Mesélő kedvük még megmaradt, de egyre fogy a hallgatóság. Inkább csak lakodalmak és temetések alkalmával jön össze a falu, s ilyenkor felzeng a „Tebenned bíztunk eleitől fogva …” — legkedvesebb zsoltáruk. A fiatalok, sőt az idősebbek számára is érdekesebb már a televízió. Buszok viszik-hozzák három irányba is a népet. Míg élnek a régi mondák hallgatói, továbbadhatják, amit lovak, ökrök őrzése közben, hunyorgó csillagok alatt szedtek fel a nagylegényektől, kukoricahántás közben az öregektől. Vallatjuk az Idős emberekkel együtt a falu múltját. A falu pátrárkái öt főbb eseménykörről beszélnek szívesen, mert a régi öregek is azokat emlegették leginkább:
1. A törökdúlás — Abara Kata mondája
2. Rákóczi-mondák
3. A koleralázadás
4. Betyártörténetek — Szőke Jankó, a betyár
5. A kolyói kincs
A babonákról az idősebbek is csak restelkedve beszélnek, mintha Illetlent mondanának. Pedig élnek bennük hiedelmek Is. Különösen a tehén fejésével és az újszülött születésével kapcsolatos hiedelemkor gazdag. E történet vázát a Deregnyő felől Abarára robogó autóban hallottam először Rezes Sándortól, a földművesszövetkezet akkori elnökétől. A történet felkeltette érdeklődésemet, s felhívtam rá harmadikos tanulóim figyelmét a honismeretórán, amikor éppen a mondákkal foglalkoztunk. Megkértem őket, vallassák meg nagyapáikat, ismerik-e a történetet, s ha igen, akkor mondassák el velük, és jegyezzék le egy füzetbe. A Szocialista Nevelésben éppen akkor foglalkoztak a honismeret tanításának modern formáival. Fel is hívta a szerkesztőség a pedagógusok figyelmét, hogy mentsék meg, és éltessék tovább egy-egy falu, vidék mondakincsét. Ennek kapcsán indítottam én is gyűjtő útjukra a kis harmadikosokat. A gyerekek ki is vallatták nagyszüleiket. A történetről nem mindenki tudott, de azért akadt jó néhány nagyapa, nagymama, aki ismerte a mondát, és szívesen elmesélte unokájának. Az abarai iskolában így a harmadikos honismereti tananyag Abara Kata mondájával szélesedett ki. Nem a tanító néni mesélt, hanem a gyerekek. Az a korosztály, amelyik itt járt iskolába, már ismeri a mondát, és minden remény megvan arra, hogy majd továbbadják gyerekeiknek, unokáiknak ezt a tragikusan szép történetet Abara Katáról, akitől egyébként a község a nevét is kapta, s lett a latinos Terra-Oborinból: Abara.
Fiam kis magnója lehetővé tette, hogy az idős emberek ízes történeteit felvehessem. Azt, amit megőrzött máig az emlékezet. Vasárnap délutánonként szívesen beszélnek, ne múljék el velük az a sok régi emlék. A gyűjtést özvegy Szabó Ferencné, Popély Juliannánál kezdtem. 89 éves, de szellemileg még nagyon friss, az egészsége is kitűnő.
Volt, aki szívesen mesélt, volt, aki elzárkózott, csak azt volt hajlandó elmondani, amit olvasott a török időkről, Rákócziról. „Arra, amit az öregek összehordtak, úgye, nem lehet adni” — mondták.
Abara község nevét — néveredetét többféleképpen magyarázzák, ki hogyan hallotta vagy olvasta. Az arcok akkor derültek fel, ha a Várgazra tereltem a szót. A Laborc partján elterülő kis erdőt hívják Várgaznak. Ha utat törünk a sűrű bokrok közt, dob- bantunk egyet a lábunkkal, hallani, hogy döng a föld. Itt állhatott Abara Kata vára? A nép szereti Katát, őrzi az emlékét — bár a krónikák nem tartják számon. De a néphagyomány szerint a törökdúlás másfél évszázadára, konkrétan Abara Kata tragédiájára utal a Deregnyői határban elterülő széles dombnak, a Szemszúró-dombnak a neve is. Annak az eseménynek az emlékét őrzi, amikor Abara Kata szeme világát kioltotta egy éles kard hegye. Egy török janicsáré? Deregnyei Györgyé? Ki így tudja, ki úgy.
Forrás: Irodalmi Szemle
folytatjuk….
