Kiss Ernő altábornagy nem halt bele az első lövésbe, amely a vállát érte. Huszármentéjének gombja ekkor lepattant, és a sírt ásni kirendelt fogva tartott ’48-asok egyikének lábához gurult. Így kezdődött Kiss Ernő altábornagy mentegombjának története, amely azóta öröklődik nemzedékről nemzedékre az arra érdemesek körében.
A napsütésbe tartom a legalább két centiméter átmérőjű malachitot, amely szinte ragyog az aranyfoglalatban. Kádár Ferenc keramikusművész, operaénekes ujjáról lehúzva nyújtotta át, hogy közelebbről szemügyre vehessem. Ő szintén operaénekes édesapjától – a temesvári operaház igazgatójától – örökölte 1975-ben. – Meg kellett esküdnöm, hogy akármilyen nehézségbe ütközöm az életem folyamán, nem adhatom el – meséli a művész, aki ilyenformán a negyedik örököse a gyűrűvé alakított mentegombnak. Az elődök azt is meghagyták, hogy mindig csak ahhoz kerülhet, aki megérdemli és megbecsüli; amennyiben a leszármazottak nem felelnek meg ezen kritériumoknak, akkor olyan is kaphatja, aki nem rokon.
Így került harmadik őrzőjéhez, Kádár Ferenc édesapjához.
– Kezdjük azonban a történet elején. Az aradi tizenhármak közül Kiss Ernő altábornagy három másik társával – Lázár Vilmos ezredessel és Dessewffy Arisztid, valamint Schweidel József tábornokokkal – együtt katonatisztként szolgált az osztrák hadseregben. Mivel nem keveredtek közvetlen harcba a császári-királyi reguláris csapatokkal, kötél helyett golyó általi halálra ítélték őket. Ahogy a napfényben forgatom a féldrágakövet, feltűnik rajta a hajszálrepedés. Ez az alig észrevehető sérülés árulkodik arról, hogy 1849. október 6-án Kiss Ernő megmenekülhetett volna a haláltól.
A sortűz eldördülte után három főtiszt holtan bukott arcra, de Kiss Ernő csupán féltérdre rogyott, mivel a golyó a vállán érte, lázas betegsége miatt magára terített mentegombján pedig gellert kapott a rá kilőtt golyó.
A törvény szerint ha az első alkalommal nem sikerült a kivégzés, meg kellett kegyelmezni az elítéltnek. Ez azonban sem a sortüzet vezénylő tisztet, sem Haynaut nem érdekelte, aki mellesleg nagy pénzadósságától is megszabadult Kiss Ernő halálával, ugyanis dorbézolásait többször a gazdag, örmény származású altábornagytól felvett kölcsönből fedezte. Eszünkbe juthat az esetről Hunyadi László kivégzése is, akinek szintén kegyelem járt volna az első sikertelen próbálkozás után, nyakára mégis négyszer sújtott a hóhér – idézte fel a történteket Kádár Ferenc.
Egyes visszaemlékezések szerint Kiss Ernő maga vezényelte a második sortüzet. Az osztrák élelmezési őrmester, Sylvester Lajos elmondása alapján – aki maga is szemtanúja volt az eseményeknek – a kivégzőosztag katonája odalépett a térdelő altábornagyhoz és közvetlen közelről, a füléhez tartva a puskát lőtte agyon, amitől feje teljesen szétroncsolódott. Az ekkor még a cellájában tartózkodó Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevelében a lövésről úgy emlékszik meg, mint ami a szívében visszhangzott tovább. Miközben a kivégzést végrehajtották, a szintén az aradi várbörtönbe zárt ’48-as bizottmányi tagokat kirendelték sírgödröt ásni. Köztük volt a gomb első tulajdonosa is. Miután eléje gurult, a szájába vette, úgy menekítette meg. Szabadulása után gyűrűbe foglaltatta, a foglalatba pedig a következőt vésette:
„1849. október 6. Kiss Ernő mentegombja.”
A mentegomb jó kezekbe került, ám az altábornagy testét sem hagyták méltatlan módon a kivégzés helyszínén elföldelni. Másnap, az éjszaka leple alatt tisztiszolgáját, Kovács Mihályt a parancsnokához való hűség és mélységes ragaszkodás arra indította, hogy felettébb kockázatos vállalkozásba fogjon. Kádár Ferenc szavai szerint az osztrák önkény tobzódásának legsötétebb korszakában lopta ki szeretett parancsnokának még el nem temetett holttestét bocsárdi Vörös Márton segítségével, a kivégzés egyik szemtanújával. A sírást elfojtani alig tudó két ember az őröket lefizetve kicipelte a tetemet, és a kint hagyott kétkerekű taligára téve a Thököly téri templommal szemben lévő utcába, bérelt szállásukra vitte. Itt megmosdatták, fehér lepedőbe csavarták, majd összerakták és átkötötték a közeli lövéstől szétroncsolódott koponyáját.
– Gondoljunk csak bele, milyen lelkiállapotban lehettek – tűnődik Kádár Ferenc, miközben a történetet mesélve az ő hangja is többször elcsuklik.
Miután egy egyszerű fakoporsóba helyezték, a temetőőrt busásan lefizetve temették el egy B. B. monogrammal megjelölt sírba. A hűséges tisztiszolga később innen is kiásta, és Katalinfalvára vitte, ahol egyházi szertartással a templom alatti családi sírboltba fektették. Végső nyugalomra azonban 1872-ben lelt; október 6-án a család kérésére a mártír földi maradványait ugyancsak Kovács Mihály szállította Németelemérre, ahol gyászszertartással október 7-én a Szent Ágoston tiszteletére felszentelt, római katolikus templom szentélye alatti kriptában helyezték el. Kovács Mihály a saját életét is kockára tette, mivel képtelen lett volna megbékélni azzal, hogy kivégzett parancsnoka holttestével is méltatlanul bánjanak. Lojalitása és áldozatkészsége nem maradt hála nélkül. A főtiszt egyik lánya, Bobor Györgyné Kiss Róza jóvoltából a földesúri leszármazottak élete végéig tisztességes kegydíjat folyósítottak neki. Kilencvenévesen hunyt el; még részt vett az aradi Szabadság-szobor leleplezésén 1890. október 6-án, melynek talapzatán az ő arcképe is megtalálható dombormű formájában.
Kiss Ernő vértanú földi maradványai tehát hosszú időt és sok kockázatos vállalkozást követően méltó helyre kerültek, mentegombját pedig azóta is nagy becsben tartják. Kádár Ferenc szerint bizonyára előfordult, hogy elődei szorult helyzetbe jutottak, hiszen a két világháború, Trianon, majd a kommunizmus évei alatt – főleg Erdélyben – nem volt könnyű sorsuk. A magyar lelkű emberek értékrendje azonban még rendben volt, a gomb így a mai napig megvan.
(A borítóképen Kádár Ferenc operaénekes a gyűrűbe foglalt mentegombbal. Fotó: Bach Máté)
Forrás: magyarnemzet.hu, ZANA DIÁNA
